Ha monarchiában élnénk, nem lenne gondunk a választásokkal. Az uralmat a király gyakorolná, ezzel a tevékenységével csak halálakor hagyna fel, akkor viszont elsőszülött fia követné a trónon, aki szintén élethossziglan uralkodna. A törvényhozásban a nemesek lennének segítségére, nekünk, országlakóknak pedig mindössze tudomásul kellene vennünk a szabályokat.
A demokrácia ennél lényegesen bonyolultabb, hiszen mi ruházzuk fel hatalommal a mindenkori vezetőinket. Van, aki személyes szimpátia alapján választ, igyekszik tájékozódni, megismerni a jelölteket, a programokat, figyeli a megnyilvánulásaikat, van, aki számára a személy közömbös, inkább a párt-hovatartozás szerint voksol, és vannak, akik nem látják értelmét a hosszas töprengésnek: találomra jelölnek, vagy el se mennek szavazni, mondván, az ő véleményük úgysem számít.
A demokráciában a választások közötti időszakban népszavazáson van lehetősége a lakosságnak véleménye kinyilvánítására. A rendszerváltás óta hazánkban öt alkalommal tartottak ügydöntő népszavazást. Ezek közül a legelső, az úgynevezett „négy igenes” népszavazás volt a legsikeresebb, a választásra jogosultak 58 százaléka adta le szavazatát, és a többség igennel voksolt. A NATO-hoz, majd az Európai Unióhoz való csatlakozásunkról tartott népszavazásokon nem érte el az ötven százalékot a részvétel, de mindkét szavazás eredményes volt, ugyanis a megjelentek többsége azonos választ adott. Érvénytelen volt az államfő közvetlen megválasztásáról, majd a határon túli magyarok kettős állampolgárságáról és a kórházak privatizációjáról tartott referendum. (Az ügydöntő országos népszavazás akkor eredményes, ha az adott kérdésre a választásra jogosultak több mint egynegyede azonos választ ad – ebben az esetben a választópolgárok döntése az országgyűlés számára három évig kötelező. Érvénytelen népszavazás esetén a döntés joga visszaszáll az országgyűlésre.)
Március 9-én a vizitdíjjal, a kórházi napidíjjal, valamint a képzési hozzájárulással kapcsolatos kérdésekre adhatunk választ, és a népszavazásig előttünk lévő időszakban érdemes tájékozódnunk, milyen következményekkel jár, ha az igen, és milyen, ha a nem válaszok kerülnek túlsúlyba. Nem lesz nehéz dolgunk, mert a következő hetekben nagy tájékoztatási roham várható, ami kétségkívül hasznos. Mind a politika, mind pedig a szakma azon igyekszik majd, hogy megadja mindazon információkat, amelyekben eddig hiányt szenvedtünk. Brosúrákat állítanak össze, hirdetéseket jelentetnek meg az újságokban, megpróbálnak közérthetően fogalmazni, azért, hogy az egyszerű emberek is megértsék, miért fontos, hogy igennel és miért, hogy nemmel szavazzanak. Megnyílnak a kommunikációs csatornák a nép és az általa felkent vezetők között, kezdetét veszi a párbeszéd, mert a kérdés most már nem az, helyes-e népszavazásra bocsátani ilyen kérdések eldöntését, hanem az, milyen választ adnak a voksolók.
Kétségkívül sokba kerül, de hiba lenne most azt számolgatni, hány lakást lehetett volna építeni abból a mintegy négy és fél milliárdból, amennyit erre költünk, mint ahogyan azt se számolgatjuk, mennyi közpénzt emésztenek fel egy-egy állami ünnepen tartott rendezvények országszerte. A népszavazás a közvetlen demokrácia egyik formája, amely a történelem során nem egyszer hozott meglepő fordulatot egy-egy ország életében. Gondoljunk csak az 1921-es Sopron-környéki népszavazásra, ahol egy 257 négyzetkilométeres terület hovatartozásáról döntöttek, és közel 90 százalékos részvétel mellett a válaszadók kétharmada Magyarországot választotta.
Akad, aki azzal kecsegtet vagy riogat (pártállásától függően), hogy a népszavazás politikai hatalomváltást is eredményezhet, a józanabbak szerint azonban erről szó sincs. Az ország választópolgárai élnek az alkotmányban is rögzített jogukkal. Mindössze ennyi történik március 9-én.
