Fiatalabbak voltunk és bohók. Mégsem értettem, miért mászik fel egy jó cimborám évekkel ezelőtt, augusztus huszadika előestéjén egy közintézmény kerítésére, egészen a zászlótartó rúdig, és miért veszi le onnan a piros-fehér-zöld lobogót. Zakója alá rejtette, hazavitte. Talán azóta is ereklyeként őrzi, szobája falán, vagy a szekrényben, az ünneplő ruhák között. Lehet, hogy nincs már meg neki mégse, szerzett helyette másikat, nagyobbat, szebbet. Lehet, hogy gyűjtő lett belőle, egész kollekciót halmozott fel. Nem tudom, régóta nem találkoztam vele. Mindenesetre azon az augusztus 20-a reggelen, azon a battai közintézményen nem lengett trikolór. Csak azért, mert valakinek annyira fontos volt, hogy hazavitte.
Évek teltek el, de zászlólopókból nem lett kevesebb. Úgy érzik, nem elég gondolkodni, beszélni közös ügyeinkről, nem elég szeretni a nemzetet és gyűlölni ellenségeit, valamit tenni is kell. Ha mást nem, lefesteni a városban élő közösség egyik emlékét, jelesül a Vörös kőt nemzeti színre, és Nagy Magyarország-térképet pingálni rá. Nem számít, hogy ezzel éppen azt a közösséget lopják meg, amely iránt ilyen furcsa módon fejeznék ki ragaszkodásukat. Vagy ez a közösség nem az a közösség? Vagy a trikolór nem ennek a jelképe?
Nemzeti színeink arra valók, hogy megkülönböztessenek minket más nemzetektől. Mondjuk az olimpián, vagy nemzetközi kongresszusokon, rendszámtáblán, több nyelvű feliratokon. Emellett arra is valók, hogy megkülönböztessék számunkra az ünnepet a hétköznapoktól, mert ünnepen átöltözünk, és átöltöztetjük a környezetünket. Továbbá fájdalmas, de használták már a nemzeti színeket arra is, hogy megkülönböztessük magunkat egymástól. Tudathasadásos nemzedék. Piros-fehér-zölddel jelezhetjük, hogy melyik sportolónak szurkolunk, hogy melyik országból érkeztünk, ha külföldön járunk, jelezhetjük vele, hogy ünnepelünk, de azért nem árt meggondolni, mi mindenre használjuk még, hogy hiába magunkra ne vegyük…
Az egyszeri szerelmes kivágja a fényképből a hűtlent, vagy ellenkezőleg: karjára tetováltatja a nevét. Így tett az ősember is, mikor a barlang falára festett rajzot dobálta dárdával. Ezek a mágikus cselekedetek kiválóan alkalmasak arra, hogy felszámoljuk belső bizonytalanságunkat, de, hogy mennyire primitív lelki, szellemi állapotot tükröznek, az a példákból is kitűnik. Ahhoz mindenképpen túl egyszerűek, hogy kifejezzük: szeretjük a nemzetünket, büszkén tartozunk hozzá. Persze lehet, hogy a zászlószaggatók, zászlóaggatók, jelmez- és jelvénykedvelők nem is ezt akarják kifejezni. Mert ezt minek is akarná kifejezni bárki? Felnőtt ember szemérmesen, lelke legmélyén őrzi meghatározó érzelmeit. Nem tesz jelvényt kabátjára azzal a felirattal, hogy „Szeretem a Bélát, gyermekeim apját”, csak hűséges, jó társa Bélának egy életen át.
Felnőtt ember nem pingálgat jelképeket, nem szakít le lobogót, és kokárdát is csak március 15-én hord. Egyszerűen hűséges. Élete végéig.
Nemzeti színeink arra valók, hogy megkülönböztessenek minket más nemzetektől. Mondjuk az olimpián, vagy nemzetközi kongresszusokon, rendszámtáblán, több nyelvű feliratokon. Emellett arra is valók, hogy megkülönböztessék számunkra az ünnepet a hétköznapoktól, mert ünnepen átöltözünk, és átöltöztetjük a környezetünket. Továbbá fájdalmas, de használták már a nemzeti színeket arra is, hogy megkülönböztessük magunkat egymástól. Tudathasadásos nemzedék. Piros-fehér-zölddel jelezhetjük, hogy melyik sportolónak szurkolunk, hogy melyik országból érkeztünk, ha külföldön járunk, jelezhetjük vele, hogy ünnepelünk, de azért nem árt meggondolni, mi mindenre használjuk még, hogy hiába magunkra ne vegyük…
Az egyszeri szerelmes kivágja a fényképből a hűtlent, vagy ellenkezőleg: karjára tetováltatja a nevét. Így tett az ősember is, mikor a barlang falára festett rajzot dobálta dárdával. Ezek a mágikus cselekedetek kiválóan alkalmasak arra, hogy felszámoljuk belső bizonytalanságunkat, de, hogy mennyire primitív lelki, szellemi állapotot tükröznek, az a példákból is kitűnik. Ahhoz mindenképpen túl egyszerűek, hogy kifejezzük: szeretjük a nemzetünket, büszkén tartozunk hozzá. Persze lehet, hogy a zászlószaggatók, zászlóaggatók, jelmez- és jelvénykedvelők nem is ezt akarják kifejezni. Mert ezt minek is akarná kifejezni bárki? Felnőtt ember szemérmesen, lelke legmélyén őrzi meghatározó érzelmeit. Nem tesz jelvényt kabátjára azzal a felirattal, hogy „Szeretem a Bélát, gyermekeim apját”, csak hűséges, jó társa Bélának egy életen át.
Felnőtt ember nem pingálgat jelképeket, nem szakít le lobogót, és kokárdát is csak március 15-én hord. Egyszerűen hűséges. Élete végéig.
