- Talán nem tévedek nagyot, ha azt feltételezem, hogy Sümegprágáról olvasóink közül nem sokan hallottak. Még a térképen is találomra tudnák elhelyezni.
- Régmúltra visszatekintő kis falu, ahol 1957-ben születtem, ma is mindössze néhány száz lelket számlál. Jellemzőjeként talán annyit lehet elmondani, hogy a Dunántúl egyik legszebb tájegységén hegyek közötti völgyben helyezkedik el. Már a tatárjáráskori betelepítést követően is említésre kerül. Szüleim egyszerű, kezük munkájából élő emberek, akik mintát adtak szorgalomból, emberi tartásból, jó példaként szolgáltak három fiuknak.

- A tanulás, az ismeretekkel való barátkozás is itt kezdődött?
- Általános iskoláimat valóban itt végeztem, és itt teremtődött meg az az alap, ami által lehetőségem nyílt egy hétmérföldes földrajzi lépéssel a budapesti Apáczai Csere János Gyakorló Gimnáziumba bekerülnöm. A gimnáziumi évekből a tanulás sikerélménye maradt meg leginkább, és az a kitüntető tény, hogy már az érettségi évében 1976-ban felvettek a Budapesti Orvostudományi Egyetemre.

- Az egyetemre kerülés, feltehetően már határozottabban körvonalazta a pályáját. Kik voltak a példaképei, és milyen célt tűzött ki maga elé?
- Szívesen emlékszem vissza Szentágotai János anatómia professzorra, aki az amúgy nehéz és száraz tárgyat érdekes és élményt adó módon tudta továbbadni. Aki viszont egész pályámat meghatározta Lövey professzor úr volt, aki sebésztudást, komplett orvosi szemléletet adott át nekem, és akivel a mai napig tartom a kapcsolatot.

- Ennyi felkészülés és tanulás után, hogyan alakult a fiatal orvos gyakorlati élete?
- Az egyetemet követően a Szent János Kórház patológiai osztályán kezdtem dolgozni, szinte sorsszerűen a göröngyös és nehéz oldaláról közelítve a gyakorló orvostudomány felé. Ez akkor nemcsak kényszer volt, hanem feladat is, hiszen 1982-ben Budapesten nem volt egyszerű orvosi állást találni. Én sebész akartam lenni, így kerültem a kórház sebészeti osztályára, ahol 2000-ig dolgoztam.

- Tizennyolc hosszú év után, mi hozott mégis újabb fordulatot?
- Sajnos pusztán az az egyszerű tény, hogy az osztály megszűnt. Képezhettem volna tovább magam, lehettem volna gyermeksebész, vagy ortopédsebész, én mégis egy új irány, a körzeti orvoslás mellett döntöttem.

- Hol kezdődik az a történet, amiben már Százhalombatta is szerepel?
- Valójában már 2000-ben Százhalombattára kerültem, vannak, akik még emlékeznek rá, hogy akkor indult a 24 órás orvosi ügyelet, aminek én így az egyik elindítója lettem. Az ügyeleti munkával töltött öt év hatalmas szakmai és emberi próbatételnek bizonyult. Számtalan nehéz pillanatot éltem át, de elmondhatom, hogy sikerélményekben sem szűkölködött. A másik ember iránti felelősség, az azonnali döntések és beavatkozások kényszerítő ereje nemcsak szakmai szemléletemet erősítette meg, emberileg is komoly hatással volt rám.

- Mintha újabb állomást sejtetne a zárógondolat. Mi a folytatása az öt éves ügyeleti periódusnak?
- Olykor a véletlen kínálja a lehetőséget. 2005-től dolgozom házi orvosként az átvett körzet betegei iránti elkötelezettséggel és felelősséggel. Úgy érzem, és azt tapasztalom, hogy az emberek elfogadnak, bíznak bennem, s mindezt én a legjobb tudásommal kívánom megszolgálni. Ugyan néha-néha jönnek az emlékek, hiányzik a sebészet, mégis más irányt vett az életem. A házi orvosi szakvizsgát követően ezen a területen is arra törekszem, hogy a legjobbak között legyek. Naponta ismerkedem az új tudományos eredményekkel, folyamatosan és rendszeresen képzem magam, és az sem mellékes, hogy olyan környezetben végezhetem a munkám, itt az orvosi rendelőben, ahol számíthatok a kollégákra, ahol jól érzem magam.

- Ennyi szakmai előkép után feltételezem, hogy ezúttal is kiderül, hogy az orvos is ember, családdal, szabadidővel, hobbyval.
- Feleségemmel, aki védőnő három gyermeket nevelünk, és 1997-óta Érd-Parkvárosban élünk. Legnagyobb fiam János, reklámgrafikus, Gábor másodéves a Corvinus Egyetemen, ha minden jól alakul, akkor tájépítész lesz. Kislányunk Bernadett, hetedik osztályos.
Kevés szabadidőmet csalásommal, gyermekeimmel töltöm. Ami a személyes érdeklődésemet illeti, szívesen olvasok és kertészkedem. De többnyire mind a mai napig a munkámnak élek, ami nem ér véget a nyolc órás munkaidővel.

- A történet Sümegprágán indult, kötődik-e még szülőfalujához, van-e kapcsolata?
- Édesanyám a mai napig ott él. Amikor csak időnk engedi, szerencsére elég gyakran meglátogatjuk. Ugyanakkor az is igaz, hogy az ünnepeket már inkább ő tölti nálunk. Nagyon fontos számomra a család, testvéreimet a távolság ellenére is közel érzem magamhoz. Az életünk ma már leginkább gyerekeinkről szól. Együtt tervezünk, tanulunk és próbálunk mintát adni, ahogy azt annak idején mi is kaptuk, félévszázad távolából Sümegprágán.