Lerobbant barakkok, áporodott levegő, szerencsétlen sorsú emberek. Köztük, velük, értük dolgozik Bércesi János, intézményvezető, Győri Zoltán és Schmidt Zoltán, az Utcai Gondozó Szolgálat tagjai. Velük beszélgettem a százhalombattai hajléktalanokról. Mert – engem is meglepett – vannak ilyenek. Kevesen, de azért vannak. Ritkán találkozni velük, de ez nem csoda, hiszen többségük inkább elrejtőzik a városlakók szeme elől, vagy pedig kiválóan titkolja mások előtt, hogy nincsen otthona. Az egyikük egy félig leomlott házban keres néha menedéket. A másikuk egy garázst rendezett be szobának. A harmadik szerencsésnek mondható, neki legalább egy lakókocsija van. És hogy hogyan kerültek ilyen helyzetbe? Elváltak, elvesztették a munkájukat, megözvegyültek… Ezerféle sors, de egyvalami szinte mindig megegyezik: nem maradt senkijük és semmijük. Őket hivatott megkeresni a 2006. augusztus 23-án létrehozott Utcai Gondozó Szolgálat, mely összhangban működik a nappali melegedővel, az éjjeli menedékhellyel, illetve az átmeneti szállóval. Az éjjeli menedék díjmentes, oda tulajdonképpen bármelyik hajléktalan bekerülhet, ha nincs ittas állapotban, és ha rendelkezik a megfelelő orvosi papírokkal. Persze a téli hidegben senkit nem hagynak az utcán, ha esetleg nem teljesen józan az illető, akkor vizet itatnak vele, rábeszélik, hogy egyen egy kicsit és sétáljon. Ha pedig nincs meg a megfelelő orvosi irata, a szálló doktora vizsgálja meg. Aki az éjjeli menedékhelyen együttműködő és nem alkoholizál, az már hosszabb időre az átmeneti szállóra kerülhet, ahol tisztálkodási lehetőséget, orvosi ellátást és persze szállást kap.

- Százhalombattán sokkal együttműködőbbek a hajléktalanok, mint Budapesten – meséli Schmidt Zoltán. – Van összehasonlítási alapom, hiszen korábban Pesten dolgoztam. Ott találkoztam olyan emberrel, akinek az egyik lába el volt fagyva, látszott, hogy amputálni kell, ám még így sem volt hajlandó bejönni velem a szállóra. Ezek az emberek úgy érzik, a szabadságuk az egyetlen, ami megmaradt számukra. Százhalombattán azonban más a helyzet. Sokszor a hajléktalanok keresnek meg, hogy vigyem őket be a menedékhelyre. Többnyire nem utasítják vissza a segítséget, inkább hálásak érte.

Ezt nemsokára a saját szememmel is láthattam. Schmidt Zoltánnal a szolgálati autóba ültünk, hogy elvigyen azokra a helyekre, ahol a legtöbbször megfordulnak a hajléktalanok. Először az állomásra mentünk. Itt minden nap ellenőriznek, mert sokszor a környező településekről ide jönnek az otthon nélküliek. Most is találkoztunk az egyikőjükkel. Amint meglátta a kocsit elmosolyodott és odasietett Zoltánhoz. Arra kérte, vigye be a menedékhelyre délután. Legutóbb probléma volt vele, mert bántalmazni akarta az egyik gondozót, de bizonygatta, hogy most jó lesz, csak vigyék be megint. Zoltán megígérte, hogy megteszi, amit lehet. Cserébe hálás tekintetet kapott. Visszaültünk a kocsiba, felkerestünk még egy-két helyet. Láttam romos házat, és bokrok alatt összedobott fekhelyet. Elszomorító látvány. Útközben megkérdeztem Zoltánt, lelkileg hogy éli meg, hogy minden nap szerencsétlen sorsú embereket lát.

- Ezt csak úgy lehet elviselni, ha az ember elvonatkoztat, és ha otthon várja a család. Sajnos így is nehéz látni az apát, aki a kisfiával a hóban alszik, vagy az idős, beteg özvegyasszonyt, akit nem ápolnak a gyerekei, nem fognak közre az unokái. Ők is ugyanolyan emberek, mint mások, csak nekik nem kedvezett a szerencse, vagy éppen ők követtek el nagy hibát az életükben. De ugyanolyan esély jár nekik az újrakezdéshez. Meg kell adni a lehetőséget, hogy jóvátegyék a hibáikat. Ennyi az egész.

Új esély pedig mindenkinek jár. Segítséget mindenki nyújthat. Már annyi is elég, hogy ha hajléktalant látunk, nem húzzuk el fintorogva a szánkat, nem hagyjuk, hogy három napig az állomáson feküdjön étlen-szomjan – történt már ilyen Százhalombattán –, hanem legalább annyit megteszünk, hogy felhívjuk a hajléktalan szállót, és tőlük kérünk segítséget. A gondozó szolgálat száma: 06-30-815-24-96