Gyermekkora Delta főcímének hóviharos képsoraival kezdődött vonzódása az Északi-sarkhoz. Számtalan utazása során eljutott Norvégia legszéléig, az északi fokig, ahonnan már „csak” 1 500-2 000 kilométerre van a Föld legészakibb, „legmagasabb” pontja. Ekkor éledt fel és kapott új lendületet a gyermekkori álom, majd sok szervezés, testi-lelki rákészülés után nekivágott, hogy harmadik magyarként meghódítsa az Északi-sarkot.

Amit először megtapasztalt, hogy a végtelen hómező nem egy sima jégpálya. Sokkal inkább hasonlít egy olyan stadionhoz, amit teledobáltak szekrényekkel, székekkel, állólámpákkal, aztán az egészet vastagon beszórták jéggel, hóval. A 4000 méter mély, jeges óceán felett a kiszámíthatatlan, folyamatos mozgásban lévő, hol összetorlódó, hol széthasadó jégtáblákon több mint 100 kilométeres gyaloglás várt a különféle országokból, más-más céllal érkezett kalandorokra. Az ír ügyvéd árváknak gyűjtött segélyt az orosz tengeralattjáró-vezető talán arra volt kíváncsi, mi van „fölül”, az olasz természettudós és az idős holland milliárdos érintetlen tájat akart látni. A magyar gasztronómus pedig az egész társaságot, magát és a világot szerette volna megörvendeztetni egy XIX. századi recept alapján készült paprikás csirkével, ami véleménye szerint a magyar néplélek legjobb kifejezése. Miközben az expedícióról szóló filmet néztük, mindenki arra várt, mikor fúródik bele a magyar zászló az Északi-sarkpontba. Hiába. A felfedezők - kezükben GPS-szel - csak egy-egy pillanatra tudhatták magukénak azt a bizonyos pontot, ami fölül hamarosan odébb úszott a jégtábla. Pont az Északi-sarkpont fölé zászlót tűzni lehetetlen. Turóczi Gábor bevallotta: el sem tudja képzelni, hogy a nagy elődök, mint Amudsen, hogyan tudták végigcsinálni a mai felszerelések nélkül. A diákság kedvence a „pisilőtermosz” volt, amit a sátorban használtak, egyrészt kényelmi okokból, másrészt azért, hogy jól feltöltve egy ideig melegítse tulajdonosát. A kérdés, hogy ha ilyen viszontagságos volt a kaland, miért is vágott bele, láthatóan meglepte az előadót. Hiába olvasott el számtalan úti beszámolót, nem képzelte, hogy ennyire veszélyes lesz. Míg el nem indult, leginkább a jegesmedvéktől tartott. De az együttműködés a különböző helyekről érkezett és különböző érdeklődésű társakkal, a harc a kiszámíthatatlan elemekkel, a tompa bambulásig durvuló kimerültség és a dühödt, túlzott bátorság kezelése – mind olyan léleképítő tapasztalat volt, amit könyvekből nem lehet megszerezni.

A 2006-os jeges túráról szóló beszámolót a 2007-es tüzes kaland meséje követte, amely során előadónk Mongóliában, a Góbi-sivatagban járt egy héttagú magyar kutatóexpedícióval. Mint a Lucullus Baráti Társaság elnökét, elsősorban gasztronómiai szempontok vezérelték, de a kutatóút többi résztvevőjének is megvoltak a saját céljai. Egyiküket meg is hívták, hogy rendet tegyen a mongol történeti múzeumban. A hatalmas Góbi-sivatag vagy hatvanféle felszíni formát vonultat fel a nagy hullámokban fodrozódó homoksivatagtól a fekete sziklákból álló kősivatagon keresztül a fűpamacsokkal megszórt sztyeppéig. Hatalmas távolságok és kevés ember.

Mongólia legnagyobb városában körülbelül annyian élnek, mint nálunk, Százhalombattán. A legtöbben a végeláthatatlan sivatagos tájon tengetik ellentmondásokkal sűrűn átszőtt életüket. Hiszen mit gondoljunk arról a jurtáról, ahol csak a minimális mindennapi élethez – evés, ivás, alvás és némi vallás – szükséges kellékeket tartják, ahol nincs áram – de van parabola antenna és dvd-lejátszó, amelyek két autóakkumulátorról vígan elműködnek. A vidék mára az egyetlen a Földön, ahol még szabadon vágtatnak a vadlovak, amiket a helyiek mostanában motorhátról fognak be. A gyerekeknek nincsenek plüssjátékaik, hanem élő állatkölykökkel játszanak. A szabadon vágtató szél mindent felkap, és örökre elrabol, a szélsőséges időjárás Balaton-méretű tavat is képes kiszárítani. (A 2006-os expedícióról „Paprikás csirke az Északi-Sarkon” címmel jelent meg könyv a Lucullus Bt gondozásában.)