Kinek küldhetnék elsőbbségi levelet? Vagy inkább rendeljek személyes bélyeget? Döntenem kell, mert ha a megadott nyolcféle szolgáltatás bármelyikét igénybe veszem, részt vehetek egy sorsoláson nagy nyereménylehetőségekkel. Erről levélben tájékoztatott a posta, nem is egyben, mert egyszerre tizenkettőt dobtak be a postaládámba, nyilvánvalóan azért, hogy tizenkétszeres eséllyel induljak a versenyen.
Lépést kell tartani a korral, különösen most, amikor közeleg a postaliberalizáció, és megjelenhet a piacon a konkurencia. Biztosan ezzel magyarázható, hogy a posta egyre több szolgáltatást vesz fel a profiljába. Valahol a központban nyilván menedzserek hada töri a fejét, mit lehetne még kitalálni, hogy a majdani versenyben verhetetlenek legyenek.
Feltűnik az igyekezet az ügyfélnek is, mert miközben araszolgat a sorban, látja, hogy az üveg túloldalán mindenféle portékák sorakoznak, például csokoládét is vásárolhat a postán. De vehet sorsjegyet, vagy kávét az automatából. Feltéve, hogy a nagy tömegben a közelébe tud férkőzni. Arra is van példa, hogy hostessek kínálgatnak fogpiszkálóra tűzdelt falatkákat a várakozóknak. Akik meg nem elég hálásak, mert többre értékelnék, ha snack helyett gyorsabb kiszolgálást kapnának.
Mihez is kezdenének a jelenlegi körülmények között a letűnt idők postásai? Át tudnának-e állni a felfokozott tempóra, amikor a kézbesítőket többnyire nem is látjuk? Már-már az amerikai filmek újságkihordóira emlékeztetnek, akik le se szállnak a kerékpárjukról, hanem száguldás közben hajítják be a küldeményt a házak bejáratához.
Régen komótosabb volt az élet. A kézbesítő szinte családtagnak számított. Tudott mindenkiről mindent, mert beszélgetni is volt ideje a háziakkal. Volt, ahol reggelivel, máshol kávéval várták, és szinte bármit kérhettek tőle az ügyfelek. Ha lottószelvényre volt szükség, egy-kettőre előkerült a táskából, de volt ott boríték, levélpapír, bélyeg, képeslap is. Hihetetlen, hogy mi mindennek jutott hely, pedig akkoriban nagyobb volt a levélforgalom, hiszen telefon csak a kiváltságosoknak jutott, e-mail-ről nem is hallottunk még, emellett nem volt olyan ház, ahol ne fizettek volna elő újságra. A postás meg, ha álmából ébresztették fel, akkor is tudta, ki melyik lapot olvassa, és kik azok, akik nem fizetnek ugyan elő, de örülnek, ha rejtvényújsággal kedveskednek nekik.
Mára megváltozott a szemlélet. Ne trafikáljon a kedves ügyfél a postással, ha szüksége van valamire, menjen el a postahivatalba, ahol az égvilágon mindent megkap a vasszegtől a törökmézig. De azért érhetik meglepetések. Egy ismerősöm például egyszerű névnapi képeslapot akart venni a főtéri postahivatalban, de csak drágább, borítékos kivitelű volt, abból is csupán születésnapi. Eleve „Boldog születésnapot” felirattal nyomtatták, hogy a kedves ügyfélnek ezzel se kelljen bíbelődnie.
Látszólag emberibb lett a világ, minden szolgáltató a kedvünket keresi. Mi másért tartanának olyan árucikkeket, amilyeneket senki sem feltételezne róluk? A kavalkádban aztán pontosan az vész el, ami a legfontosabb lenne. Hiába vehetünk nosztalgia kávédarálót, beépített mixerrel ellátott csodabögrét vagy ergonómikus nyelű szeletelőkést a postán, ha végtelennek tűnő sorokban kell várakoznunk, ha levélszekrényünkben gyakran találunk nem nekünk szóló küldeményt, vagy ha nem kapunk egyszerű virágos képeslapot. Keserű lesz a szánk még a saját képmásunkkal díszített egyedi bélyegtől is, és ezen a tülekedés közben osztogatott ízes falatkák sem segítenek.
