Ilyen például az idei ReggaeCamp-en a Menedék-sátor, amit az Emberség Erejével Alapítvány üzemeltet. Van itt tea, kávé, újság, könyv és puhapárna. A pécsi fiatalok nemcsak a táborlakóknak, hanem az egész emberiségnek kívánnak menedéket nyújtani.

A tudatos élet sokak számára azt jelenti, hogy együnk sok zöldséget és éljünk egészségesen, vagyis legyünk öntudatosak, az ő küldetésünk azonban a tudatos együttélés, aminek egyik formája a méltányos kereskedelem, a fair trade. Harmadik világbeli családokat, kisközösségeket ösztönöznek és segítenek abban, hogy emberi léptékű gazdaságokban termeljenek exportálható árucikkeket, mezőgazdasági termékeket, kézműves dísztárgyakat, ékszereket, ruhákat. Az Emberség Erejével Alapítvány rendezvényeken tájékoztatja az ifjúságot a fair trade üzletekről.

A sátorban is szokatlan kereskedés folyik, a becsületkassza nem egy betérőt ejt zavarba. Mint a szellemes játékoknak, totóknak, ennek is az a célja, hogy beszélgetésre ösztönözzék az arra járókat, eszmét és tudást cseréljenek rasszizmusról, emberi jogokról, toleranciáról. Póló- és zászlófestést szerveznek az együtt alkotás élményéért. Így kapcsolódik az alapítvány a reggae-kultúrához, aminek alapeszméje a közösségi lét öröme.
A Menedék-sátor adott otthont vasárnap a „tekerőversenynek”, ahol nem biciklisták mérték össze erejüket, hanem kézzel sodort cigaretták a szépségüket. Természetesen ez alkalomból üres dohánnyal, de a gyakorlatot (nagy valószínűséggel) marihuana és dohány keverékével szerezték az indulók.

Miközben a törvény tiltja a kenderszármazékok fogyasztását, tartását, termesztését, az ország tele van a karcsú levélkéket ábrázoló (reklámozó?) tárgyakkal. Öngyújtók, táskák, pólók, sőt, csecsemők fejét védő kendőcskék dísze a kenderlevél. Szaporodnak a használathoz kapcsolódó eszközöket árusító üzletek. A tábor területére is kitelepült bolt tulajdonosának szegezett kérdésre pedig mosollyal kísért vállvonás a válasz: „Ilyen a törvény.” A törvényhozók gyorsan drognak nyilvánítottak mindent, ami eszükbe jutott, a marihuanát nevén nevezték, betiltották, és ezzel ki is volt pipálva a drogprobléma. Emberi jogi szerveződések, különböző közösségek munkálkodnak azért, hogy a szélesebb rétegek tisztábban lássanak a kérdésben, vagyis igyekeznek megismertetni a marihuana valódi természetét. A következő, nagyon fontos lépés a dekriminalizáció lenne. A mai gyakorlat szigorúbban bünteti a marihuanaval, mint az alkohollal való szabálysértést. A besorolás veszélye, hogy az illegalitásba szorított könnyűdrog ugyanazon a kereskedelmi szálon jut el a fogyasztóhoz, mint a szintetikus kemény drogok.

Óhatatlan, hogy a dealer teljes kínálatát felajánlja a (bármely korosztályhoz tartozó!) vásárlónak. Így – annak ellenére, hogy alapvetően nem lenne az – valóban „kapudroggá” válhat a marihuana. A gyakorlat azt mutatja, hogy a nagy összegű büntetések hatására a dohány- és alkoholkereskedelemben működik a tizennyolc éven aluliakra vonatkozó tiltás. Ez pedig a kender-kereskedelem legalizálása mellett szóló érv. Ellene szól azonban az a nemzetközi egyezmény, amely tiltja az államnak, hogy adó formájában hasznot húzzon a kábítószer-kereskedelemből (a cigarettából és az alkoholból úgyis húz eleget). Ennek kapcsán kiderült az is, hogy a közhiedelemmel ellentétben, Hollandiában sincs törvényileg engedélyezve, mindössze tűrve az árusítás. Ahogy Németország egyes tartományaiban és Londonban is, ahol a rendőrre bízták, mennyire ítéli a társadalomra nézve veszélyesnek.

A törvény mindössze betűk halmaza, amit emberek igyekeznek betartatni, akik – rendőrök, jogászok, bírák – többnyire nem rosszindulatúak és nem buták. Jó néhányan szívnak is. A mai huszon-harmincévesek tíz-tizenöt év múlva a mai törvényhozóknál jelentősen tájékozottabban fognak döntési pozícióba kerülni.

Mindeközben persze nem felejtem, hogy a battai ReggaeCamp zenei tábor, ahol egy olyan közösség találkozik, akik a reggae kultúra egészét képviselik. Az egyre bővülő ismeretekben elévülhetetlen érdeme van az idén huszonkét éves Ladánybene27-nek. László Miksa, a zenekar énekese mesél a kezdetekről, amikor mint minden szárnypróbálgató zenész, a vad, lázadó muzsikát keresték. AC/DC-t, Jailhouse Rockot játszottak. 1985-ös első szerzeményeik progresszív rockzenék egyre erősebb ska-beütéssel, ’91-ben már ska és reggae számokat írtak. Ehhez lendületet adott az, az 1990-es lemezszerződés is, amit egy reggae-ben fantáziát látó kiadóval kötöttek. A zenekar óriási lemezgyűjtésbe kezdett, ami a vasfüggöny miatt akkoriban nem volt könnyű. 1995-ben kiruccantak Jamaicába, és a második beszerzőúton, 1999-ben már azt is tudták, mit keresnek. Ekkorra már ismerték a „Marley-féle tanítást” az 1978-as „Babylon by bus” albumról, amit a műfaj alapkövévé nyilvánítottak. Az nem csak a tábor egyre színvonalasabb hazai fellépőin, hanem néhány rádióállomást hallgatva is érezhető, hogy „jönnek fel a csapatok” (RiddimColony). „Lehet, hogy épp a rossz zenéink indítanak be egy-egy zenekart, mondván, hogy ezt mi jobban is meg tudjuk csinálni! A jó zenék, a színvonalas fesztiválok pedig hitelt adnak a műfajnak” – mondja László Miksa.

Arra a kérdésre, hogy nyaral, szórakozik vagy dolgozik-e a táborban, a letaposott kerítés javítását emlegeti. Leszámítva azt a néhány tétova lelket, akinek nincs pénze, de szeretne élményeket gyűjteni, vannak, akik azért tépik le a kerítést, hogy a nagy bizalommal szertehagyott sátrakból, táskákból értékeket gyűjtögessenek. De egyből hozzáteszi: a közös zenélés szórakozás a nagyra becsült zenészbarátokkal, és a sátra előtt privát enteriőrt alakított ki vendéglátásra, ahol „az ügy” (a reggae zene és kultúra) támogatóival, barátaival cserél eszmét.
Félve kérdezem, milyenek a tapasztalatai a városról, és örömmel hallom, hogy sokkal kedvezőbbek, mint tavaly. Ezért ők is megtették a magukét: a városnak háttal fordították a színpadot, és olyan világszínvonalú felszereléssel dolgoznak, amely nagy hangerő nélkül is élvezhetően szól. Ugyanakkor nem tud elvonatkoztatni attól az ellentmondástól, hogy épp ide hoznak „olajat szagolni” egy olyan közösséget, akik számára az élő természet tisztelete elsőrangú szempont.

Közel húsz fellépő (köztük a battai Honeyball) szórakoztatta a nagyérdeműt. A rendezvény főcelebje, az eredeti jamaicai KingYellowman utánozhatatlan, egyedi show-val kedveskedett közönségének. De ezt tette minden egyes fellépő, tudása legjavát adta.
A nézőtér ugrál és ring, kezet lóbál jobbra-balra, vagy öngyújtót lobogtat, ha a zenész erre kéri. Amikor a Riddim Colony belevág a hazai reggae-életet oly jól jellemző „Maffia, Paso, Colony, Trafó* – egyre nő a kínálat és ez a masszívnak jó. Jönnek fel a csapatok, ezt mindenki látja, közeleg egy álom valóra válva” refrénű dalába, mindenki tombolva dalolja vele. Az csak a szám végén derül ki, hogy az énekes testvére nemrég kilépett, és a közönség tulajdonképpen az ő szólamát helyettesítette, ami könnyekig meghatotta a zenekart. (*A Trafóban péntekenként dancehall estek vannak, voltak, lesznek!)

A reggaemuzsika elvitathatatlan érdeme a sok egyéb mellett (hogy húzós, hogy mély, hogy mellbevágó és szívbemarkoló), hogy viszonylag egyszerűen követhető a ritmusa, ami jelentősen megkönnyíti az együttmozgást és a már sokat emlegetett közösségi érzés erőteljes megélését. Aki ott volt, tudja, aki kihagyta, pótolhatja jövőre. Ha nem Százhalombattán, akkor máshol.