Kifakulnak a színek, és szinte belevakulunk a kánikulába. Minden nehezebb, a mozdulat, a lélegzetvétel, elakadnak a szavak és a gon-dolatok. Óráról-órára túlélésre játszunk. Nemcsak mi. A növények, az állatok, az aszfalt, de még vasúti sínek is.
A francia Alpokban végleg lehúzták a rolót az Abodance nevű síparadicsomban, pedig 1964 óta ezerháromszáz lakosnak biztosított stabil megélhetést. A globális felmelegedés betett a bőségnek, amire a település neve is utal. A hóbőségnek mindenképp.
Érden locsolási tilalmat rendeltek el a hőségriadó végéig. A korlátozás megszegői szabálysértést követnek el, amiért ötvenezer forintos bírságot is kiróhatnak rájuk.
Romániában több ezer áldozatot szedett a vakmeleg. Nálunk naponta harmadával többen halnak meg a kórházakban.
Elsősorban az idősek, a betegek és a kisgyerekek vannak veszélyben. Vigyáznunk kell rájuk, no meg magunkra, mert aki betartja a csapból is folyó öt parancsolatot – folyadék, árnyék, zuhany, megfontolt mozgás, figyelem – megúszhatja a hőhullámot.
Persze, hőguta és napszúrás nélkül is nyűgösek, idegesek, fáradékonyak vagyunk. Aki hajlamos, depresszióba esik, vagy egyenesen a világvégét vizionálja. Valami igazuk nekik is van, mert hőmérsékleti szempontból tényleg nem jó fele mennek a dolgok.
Nem vigasz, hogy valószínűleg magunknak okoztuk a bajt. Az viszont igen, hogy együtt szenvedünk, és együtt próbáljuk túlélni a helyzetet. Persze, kérdés, segít-e a kölcsönös panaszkodás.
Ha valaki megkérdezi az embertől, „hogy bírja”, arra egyértelműen olyan választ illik adni, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem. Kü-lönben azt hiheti a kérdező, hogy együtt érző közeledése merev visszautasításba, netán a szolidaritás és a szenvedésben való közösség-vállalás teljes hiányába ütközött, vagy nem is ismerősével, hanem egy marslakóval, egy klónnal, egy terminátorral áll szemben, akiből még a negyvenfokos meleg sem képes érzelmeket kiváltani. Nem szeretnék ünneprontónak tűnni a kollektív tikkadás és panaszáradat fiesztáján, de úgy tűnik, nem tudunk elmenekülni a vakmeleg elől. Ha pedig ez így van, legalább próbáljuk meg a pozitív oldalát is észrevenni!
Fontos látni, milyen sokféle irányból és milyen sokfajta gondoskodás indult meg körülöttünk az ingyenesen osztott víztől a kiplakátozott, ezerféle fórumon terjesztett egészségügyi tanácsokon át a permetkapuig. Mindez azt jelzi, hogy nem vagyunk híján a másokért való felelősségvállalásnak, a szolidaritásnak, és hogy szűkebb, tágabb érte-lemben is közösséghez tartozunk – még ha valami különleges helyzetnek is kell adódnia ahhoz, hogy ezt megtapasztalhassuk.
És végül, ismét elnézést kérve, hogy megzavarom a csendes és hangosabb lamentálást a kibírhatatlan, undorító, ragacsos, szívbajos, fullasztó, rekkenő vakmelegen, ha már a nyakunkon van, és valószínűleg sokáig fog tartani, sőt, lesz jövőre is, inkább szokjuk meg, ha már elszökni nincs hová. Vegyük fel azt a világos, szellős tunikát, a kalapot, a napszemüveget. Igyuk meg azt a négy liter ásványvizet, viszont passzoljuk kedvenc csülökpörköltünket. Ne ugráljunk, ne autózzunk, ha nem muszáj, annyi áramot fogyasszunk, amennyit feltét-lenül szükséges, és főleg, ne csak magunkra, másokra is figyeljünk oda.
Bármennyire is okosak, ügyesek, hatalmasak lettünk az utóbbi pár száz évben, még mindig a természet gyermekei vagyunk. Annyiból azonban még mindig szerencsésebb a helyzetünk, mint bármely más teremtményének, hogy szuperösszetett agyunkkal remekül tudjuk befolyásolni a mindenkori kedély- és fizikai állapotunkat. Tegyük meg!
Ha hangosan panaszkodunk, folyamatosan biztosítva magunkat és másokat, hogy rendkívül rosszul tűrjük a meleget, és tulajdonképpen fel vagyunk háborodva, attól még nem lesz jobb a közérzetünk, és a külső hőmérséklet is változatlan marad.
Inkább hangoztassuk hetykén, hogy egész jól viseljük! Lehet, hogy okozunk ezzel némi meglepetést, de szinte azonnal elindul a homlokunkról egy hálás, hűsítő verejtékcsepp, és végigcsiklandozza az arcunkat. Ugye, milyen üdítő?
