Hány a zsömle?

Mennyi? – kérdezi.
Tíz – válaszolom, mire szúrósan rámnéz, majd a zacskóra, ezután ismét rám, és közli, hogy szerinte több. Szerintem viszont nem több, de nem nyitok vitát erről, csak annyit jegyzek meg, hogy a kétfülű, átlátszó zacskóba nem is férne bele több, mint tíz zsömle, pontosan erre a mennyiségre méretezték. Nem sikerül meggyőznöm, nekilát, hogy kibogozza a csomót, amit a fülekből kötöttem – no nem azért, hogy őt bosszantsam, hanem hogy ne guruljanak szanaszét a zsömléim. Mialatt a pénztárnok bíbelődik a boggal, a mögöttem kígyózó sorból többen ágaskodnak, nyakukat nyújtogatják, kihajolnak, hogy lássák, ugyan bizony mi történik a kasszánál. Csak a közel állók hallják a párbeszédet, hátrébb legfeljebb következetni tudnak, mit véthettem. A logika azt diktálja nekik, hogy nyilván főbenjáró a bűn, mert ok nélkül semmi sem történik, és az egészen biztos, hogy velem valami nem gömbölyű.

Végre-valahára siker koronázza a pénztáros kitartását: nyitva a zacskó, lehet számolni. A végeredmény engem igazol, a zsömléim száma pontosan tíz. A gyanakvó alkalmazott tiszta lelkiismerettel üti be a gépbe a hetven forintot. Arcán zavarnak nyoma sincs, inkább valamiféle büszkeség suhan át rajta: neki az a dolga, hogy kifizettesse a vevőkkel a terméket, és ha szükséges, megakadályozza a cég megkárosítását. Az, hogy nekem eszembe se jutott, hogy ellopjak egy zsömlét, nem számít. A lényeg, hogy ő résen volt.