Ezerrel tombol a nyári hőség. A lakótelepen ilyenkor igazi bravúr egy, nem megfőni a lakásban, kettő, megúszni, hogy a huzat az összes ajtó- és ablak-üveget bezúzza. A legjobb, amit tehetünk, ha a sötétedéssel és egyben enyhüléssel együtt valami szabadtéri elfoglaltság után nézünk.
Szerencsére számtalan ilyennel szolgál városunk: ifjúsági napok, szabadtéri estek a Régészeti Parkban, zenés tábor a Csónakházban, aztán jön majd a Summerfest is… Ugye, milyen jó dolgunk van?!
Esélyegyenlőség, szabadságjogok, tolerancia – ha száz embert megkérdezünk, (mondjuk, ne legyek túl optimista!) kilencvenkettő biztosan azt mondaná, hogy ezek mind szép és pozitív fogalmak, és természetesen és mélységesen egyetért velük, sőt gyakorolja is azokat. Ha viszont úgy kérdezném, van-e joga néhányszáz fiatalnak évente egyszer, az ország minden pontjáról egy hétre a battai Csónakházba seregleni, hogy ott szabadon élvezze kedvenc muzsikáját – legyen az reggae vagy akár punk – a válasz: közel másfélszáz feljelentés, legalább ennyi (e helyen idézhetetlen stílusú) üzenet a polgármesteri zöldvonalra és Szer Mihály (a Csónakház üzemeltetője) magántelefonjára.
Ha megkérdeznénk a százhalombattaiakat, büszkék-e a Summerfestre, vagy a Régészeti Park színházi estjeire – a válasz nagy valószínűséggel igen lenne. (Talán még annak ellenére is, hogy akadna, aki titokban bevallaná, hogy már nagyon elege van a felfordulásból.) A világ néptáncában gyönyörködni, vagy zenés történelmi játékokra tapsolni éppen annyira egy réteg mulatsága, mint rasztahajjal vagy tarajjal hajladozni húzós-zúzós ritmusokra. A punkok már nem jönnek. A reggaetábor még szeretne. Háromszázhatvanötből öt napig gyakorolni a toleranciát nem tétel egy ilyen szép eszméért! MoFaya!
