Valahányszor petrezselymet vágok, eszembe idősebb barátnőm, akitől megtanultam, hogyan kell. Ha káposztát szeletelek, vagy pogácsát szaggatok, nagyanyám mozdulatai jelennek meg a szemem előtt. Ha túl erősen kötöm meg a gyerek ruháját, főiskolai pszichológia tanárnőm rosszalló tekintetét látom. Akkor nézett így, amikor egy helyzetgyakorlat során túl szorosra kötöttem a kendőt, amivel csoporttársam szemét kellett eltakarnom. Nem nagyon szerettem ezt a tanárnőt, mégis tanultam tőle valami fontosat magamról. Volt egy másik oktatóm, akit meg még annyira sem kedveltem. Nagy Lászlót utánozta a frizurájával, modorosan szavalt, és kétszer is megbuktatott ugyanabból a tananyagból. Viszont egyszer egy irodalmi mű kapcsán elmagyarázta nekünk, hogy az igazán mély érzéseivel szemérmesen bánik az ember. Ekkor értettem meg, miért utálom, ha valaki a hazaszeretetével hivalkodik.
Mindannyian tanulók és tanárok vagyunk. Olyankor is tanítunk és tanulunk, amikor nem vesszük észre. Sokszor olyankor igazán.
Ki tudja, hány száz és ezer ember adott mintát ahhoz a nagyon sok téglából álló, és jó esetben mindig növekvő épülethez, amit a személyiségünknek tartunk. Mind itt vannak bennünk, még akkor is, ha közülük jó néhány már nem is él.
Hálásak vagyunk nekik, olykor még a pofonokért is. Az igazság ugyanis tényleg nagyon tud fájni, de fájdalom nélkül nincs tanulás.
Milyen a jó tanár? Szigorú? Engedékeny? Kedveskedő, vagy éppen nyers? Finoman, tapintatosan hívja fel a figyelmet a hibára, vagy kíméletlenül tanítványa szemébe vágja a kritikát?
Ötpercenként és ujjongva dicsér a legbanálisabb teljesítményért is, vagy csak akkor mond néhány jó szót, ha tanítványa irgalmatlan erőfeszítések árán meghaladta önmagát?
Mindig csinos és ápolt? Soha nem káromkodik? Fegyelmezett? Kiegyensúlyozott? Ha vannak is negatív érzései, indulatai, sikeresen palástolja őket?
A jó tanár nem tökéletes ember, és meg sem próbál annak látszani. Nem akar folyton példát mutatni, de tisztában van vele, hogy akármit tesz, vagy nem tesz éppen, folyamatosan példát mutat vele.
Az igazi tanító az, akinek évtizedek távlatából is magunkon érezzük a rosszalló tekintetét, mert az olyan tükör volt, amiben megláttuk magunkat.
Hogy a tükre hiteles legyen, abban óriási a felelőssége. Különösen, ha hivatásának választotta a tanítást. Tudnia kell, hogy nemcsak a szavaival ad mintát, hanem a hallgatásával, a jelenlétével, vagy azzal, ahogyan hátat fordít. Nevel a kudarcaival, a sikereivel, a nevetésével és a könnyeivel is.
A jó tanár – a jó óvónő, a jó tanító – mégsem érzi tehernek ezt az óriási felelősséget. Nem szegi kedvét a sok-sok látszólag terméketlennek bizonyuló mag sem, amit naponta elvet. Egyetlen halványzöld csíra is megéri neki a fáradozást. Tudja, hogy munkája gyümölcse évek, évtizedek múlva érik majd be, talán csak egyetlen szóban, tettben vagy gondolatban, valószínűleg ő maga nem is fog tudni róla, és megköszönni sem fogják neki soha. Dicsér és dorgál, javít és megpróbál maga is javulni, hiszen tisztában van vele, hogy tökéletes tanító nincs. Csak hiteles.
