- Nógrád megyében, Tolmácson töltöttem a gyerekkorom egy részét – meséli. – Szüleim budapestiek, de vegyészként ott tudtak elhelyezkedni az Erdőkémiánál. Hárman vagyunk testvérek, és az iskoláztatásunk miatt a család 1976-ban Százhalombattára költözött. Akkor voltam ötödikes, ráadásul tanév közben érkeztünk, nem volt könnyű megszoknom az új körülményeket. Molnár Sándorné Borika volt az osztályfőnököm, nagyon jó osztályunk volt, nyolcadik után tizenketten tanultunk tovább Érden, és mind a tizenketten ugyanabba az osztályba kerültünk. Ez is magyarázza, hogy nagyon jó a kapcsolatunk a volt osztálytársaimmal. Szerettem iskolába járni, talán azért is, mert nagyszerű tanáraim voltak.

- A tanárai hatással voltak a sorsa alakulására?
- Egészen biztos, hogy igen. Nem voltam kitűnő tanuló, magyarból és oroszból csak jóra teljesítettem. Dr. Tüske Lászlóné volt a magyar tanárom, nagyon adtam a véleményére. Rengeteget tanultam, mert neki szerettem volna megfelelni. A középiskolában is szerencsém volt a tanáraimmal, Zsoldos Lajos volt az osztályfőnökünk, ő tanította a magyart is, az orosz nyelvet pedig Somfai István. Ők biztattak, hogy jelentkezzek magyar-orosz szakra. Az egri tanárképző főiskolára vettek fel, a második évben átjöttem az ELTE Tanárképző főiskolai karára, és ott végeztem. A főiskola első éveiben még meg voltam győződve arról, hogy újságíró leszek, de amikor tanítási gyakorlatra mentem, minden megváltozott. Éreztem, mennyire jó, hogy a gyerekek figyelnek rám, beleszerettem a tanári munkába, és harmadévesen már egészen biztosan tudtam, hogy tanár leszek.

- Hogyan fogadta ezt a döntést a család?
- Nagyon örültek, mert mindig is remélték, hogy ezt a pályát választom. Nélkülük nem lehetnék az, aki vagyok. Édesanyám, férjem és a két gyermekem szeretete hatalmas erőt ad nekem. Több pedagógus is van a családban, a nagypapám pedig, dr. Donászy Ferenc évekig volt a fővárosi Eötvös József Gimnázium igazgatója. A végzés után Balatonfőkajáron tanítottam, utána pedig Százhalombattára jöttünk, és azóta az Arany János iskolában dolgozom. Időközben a pécsi egyetemen elvégeztem a magyar-pedagógia szakot, mert az iskola átalakult, és középiskolai magyar szakos tanárra volt szüksége.

- Milyen ma magyartanárnak lenni?
- Nem könnyű. Nagy felelősség, részben, mert kulcsfontosságú tantárgy, érettségiznek belőle a gyerekek, a felvételin is meg kell felelniük, másrészt szépen beszélő, helyesen író, olvasni szerető embereket kellene nevelnünk, de ez nem mindig sikerül. Egyre kevesebbet olvasnak a gyerekek, eltűnt az olvasás öröme, helyette itt a számítógép és a televízió, de ezek nem adják meg ugyanazt az élményt, mint az olvasás. Nagyon sokat gondolkodtam azon, mi ennek az oka, és úgy látom, hogy a mai rohanó élet alakította át a szokásokat. A szülők nem mesélnek a gyerekeknek, inkább bekapcsolják nekik a videót, ők pedig megszokják a vizuális élményeket, és később már csak arra lesz igényük. A kötelező olvasmányokat elolvassák, mert szorgalmasak, de nem szerez nekik örömet. Vannak azért olvasó gyerekek is, de egyre kevesebben. Egy harmincas létszámú osztályban talán öt diákkal lehet könyvekről beszélgetni.

- Előző interjúalanyunk, Véghelyi Balázs úgy fogalmazott, hogy ön segítette őt kibontakozni. Ad erre lehetőséget a mai iskolarendszer?
- Óriási az elvégzendő tananyag, ugyanakkor mégis lehet, sőt, kell is beszélgetni. A gyerekeknek meg kell tanulniuk kulturáltan véleményt formálni, érvelni, megvédeni az álláspontjukat. Akkor érzem jól magam, ha a tanítványaim mernek beszélni, és nem várom el, hogy ugyanúgy gondolkodjanak, mint én, viszont ha más a véleményük, akkor meg kell próbálniuk meggyőzni arról, hogy nekik van igazuk. A szabad véleményalkotás joga a gyerekeket is megilleti, természetesen helyre kell tenni, ha tévednek, de nem szabad lenézni, lekezelni őket. Mindegyikük személyiség, és nekünk, pedagógusoknak az a dolgunk, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki belőlük. Ezt diktatórikus módszerekkel nem lehet elérni.

- Nagyon jó a kapcsolata a tanítványaival. Fontos a szeretet a tanár-diák viszonyban?
- El kell érni, hogy szeressék a pedagógust, mert akkor nemcsak kötelességből, hanem a szeretett személy kedvéért is tanulnak. Nagyon jó, hogy sok időt töltünk együtt, a mostani osztályomat ötödiktől viszem érettségiig, természetes, hogy nagyon jól ismerjük egymást. Szeretem őket és ők is engem, és ez mindannyiunk számára nagyon hasznos.

- Gyakran elégedetlenkednek a pedagógusok. Ön milyennek látja a mai magyar tanárok helyzetét?
- Nem is az a legnagyobb baj, hogy alacsony a fizetés, hanem hogy az iskoláknak nincs lehetőségük a túlmunka elismerésére. Ha jobbak lennének a kereseti lehetőségek, talán nem mennének más pályára a jó pedagógusok, emellett arra is szükség lenne, hogy a gyengén teljesítőktől megválhassanak az intézmények. Nincs különbség a magas óraszámban dolgozó, sokat teljesítő és a keveset produkáló jövedelme között. A pedagógusok többsége tisztességgel dolgozik, mert a gyerekekért teszi, nem a pénzért. Elkeserítő, hogy a korrepetálásra, a szakkörökre sem jut fedezet, csináljuk, mert szükség van ezekre, de nem kapunk érte ellenszolgáltatást.

- Kit javasol, kiről szóljon a következő Premier plán?
- Ismerem a sorozatot, és látom, hogy minden interjúalany százhalombattai. Én mégis Somfai Istvánt szeretném, aki ugyan érdi, de nagyon sok százhalombattait tanított a Vörösmarty gimnáziumban, emellett itt, az Arany János iskolában is tanított egy időben latint. Egy alkalommal érettségi elnök volt az iskolánkban, és ebben az évben is ő elnököl. Jó lenne, ha ezúttal őt mutatná be a Hírtükör.