Süt a nap, kék az ég, legjobb lenne világgá menni. Kiszaladni a zsúfolt, ideges, hangos, türelmetlen és benzingőzős városból, fűre lépni, fára mászni, szaladni, leheveredni. Nem látni mást, mint a fák összeboruló zöld sátrát vagy a világoskék végtelenben úszó fehér felhőket. Hallgatni a csendet, a vízcsobogást, a madárfüttyöt, teleszívni a tüdőnket föld- és teaszagú levegővel. Legalább annyi érintetlen zöld kéne, ami néhány órára elhitetné velünk, hogy megszűnt körülöttünk ez az őrületbe hajszolt világ a tegnapi kudarcainkkal és a holnapi gondjainkkal együtt.
Húsz éve még nem volt szükségünk autóra, ha erre a kikapcsolódásra vágytunk. Ma már feltétlenül. Vannak ugyan gyönyörű, kulturált parkjaink, de hol egy fa, amire felmászhat a gyerek anélkül, hogy rákiabálnának a földszinti ablakból? Hol egy út, amin végigmehet a biciklijével? Hol egy hely, ahol kedvére kiabálhat, rohangálhat kifulladásig anélkül, hogy bárkinek zavarná a nyugalmát? És nemcsak a gyerekekről van itt szó, sőt, egyáltalán nem. Más a park, ahol kulturáltan sétálgatunk, vagy üldögélünk a padon, és vigyázunk, hogy mindenki szépen játsszon. Más a kert, ahol ültetünk, gazolunk, locsolunk, nyírunk. És megint más a természet. Az olyan hely, ahol nincsen járda, se virágágyás, ahol szabadon nő a fű, és senki nem néz hülyének, ha csak úgy hanyatt dőlünk rajta. Tök mindegy, milyen ruha van rajtunk, mert a fákat az nem érdekli. Ha ott vagyunk, a világ békén hagy, és nincs más dolgunk, mint hogy nagyjából mi is békén hagyjuk. Sétálni egy szép parkban felüdít, ugyanez a természetben gyógyít.
Húsz éve fogtuk a plédet meg a csatos kulacsot, aztán nyakunkba vettük a kiserdőt. Ibolyát, orgonát szedtünk, nyársaltunk, egész délutánokat töltöttünk ott napközis foglalkozás gyanánt. Ma már nincs kiserdőnk. Egyrészt nem tudjuk, meddig merészkedhetünk a szemetes, bozótos, elhanyagolt területen. Számítanunk kell rá, hogy előbb-utóbb megállít egy „Magánterület” tábla, és ez még a jobbik eset, mert könnyen előfordulhat az is, hogy maga a tulajdonos közli velünk miközben még tart a kisebbfajta pánikroham, amit - a minden esetre – előre szalasztott méretes kutyái okoztak.
Húsz éve végigcsatangoltunk a Duna-parton, vagy a város másik szélén, a csőcsorda mellett. Ma meg sem próbálkozunk vele: ipari terület, amit – nyilván jogosan és indokoltan – szigorúan elzárnak az illetéktelenek elől.
Ha meg a tényleg csendes és békés Téglagyári völgyben keresnénk a természet enyhet adó lágy ölét, megint csak tiltott területre tévedünk. Ezt az önkormányzat zárja el, mert veszélyes.
Mindenkinek szíve joga elkeríteni, védeni a magántulajdonát, és azt kezdeni vele, amit akar. Csak hiányzik a zöld, ahol felejteni, gyógyulni lehetne. Jó lenne, ha nem csak azok használnák, akiknek nem számít a tiltás, akiknek az érintetlen táj csak arra való, hogy tiltakozás nélkül befogadja a szemetet. Jó lenne, ha a tenyérnyi zöldet, ami még a miénk lehetne, nem tábláznánk, nem kerítenénk, de megőriznénk. Olyan tökéletesnek, ahogyan Isten teremtette.
Különben majálisozhatunk a betonon, sorban állva a színpad, a sörcsap és a vattacukros előtt. Ha pedig ennél többre vágyunk, bepakolhatunk az autóba, és kereshetünk valami zöldet, valami igazit, hogy legalább néhány órára megajándékozzuk magunkat a szabadság, a béke és a harmónia illúziójával.
