A napokban eljutott hozzám egy polgármesteri zöldszámra érkezett bejelentés. A legépelt üzenet mellbevágott. Egy Százhalombattán élő hölgy arról számolt be, hogy évek óta bántja a szemét egy horogkereszt, amit az M1-es épület falán lát.
. Nyilván másokét is. Az övét azonban jobban. Nyolc évesen ugyanis véletlenül tanúja volt, ahogy a szigetszentmiklósi hévmegállónál „a Dunába kergették a zsidókat”. Édesapja befogta a szemét, és egy teljes órát lapultak a nádasban, mire hazaindulhattak.
A horogkereszt, amely egyébként is tiltott jelkép, benne mély sebeket szakít fel. Másoknak biztos mást és mást jelent. El lehet gondolkozni azon is, mit akart az, aki felmázolta.
Szerintem ütni. Akkor és ott nem volt más eszköze, mint a festék. Ütni persze véletlenül is szoktunk, vagy úgy, hogy közben azt hisszük, szándékunk jó, sőt nemes.
Szintén a napokban került a szemem elé egy országos alapítvány plakátja. Féllábú kislányt ábrázol, amint ugróiskolát játszik. Bizonyos szempontból telitalálat. Ahogy mondani szoktuk: ütős…
Üzenete egyértelmű, rendkívüli erejű, és biztosan célba ér. Csakhogy mi is a célja? Naná, hogy a szívünk, ami, ugye, egy pillanatra meghasad, és sokféle negatív érzelem hullámzásába kerül. Hálaimát rebegünk, amiért a mi gyerekünk egészséges, szorongani kezdünk, hogy vajon az marad-e. Nyilván mindenki másképp érzi rosszul magát egy ilyen helyzetben.
Egy valami biztos: a kusza, felkorbácsolt érzelmek között előbb vagy utóbb mindenkiben felébred a düh is. Vagy az(ok) ellen, a(kik) vélelme szerint felelősek a képen látott, esetleg minden más bántott, fogyatékos, beteg gyerek szenvedéséért, vagy – ha józanabb gondolkodású – egyszerűen az ellen, aki őt ebbe a nem kívánatos érzelmi állapotba hozta. Vagyis kire lesz dühös? A fotó készítőjére, megrendelőjére, esetleg konkrétan a fogyatékos gyermekekért tevékenykedő alapítványra. Miért törvényszerű, hogy egy ilyen reklám agressziót váltson ki? Mert maga sem más, mint agresszió. Felkavar, fájdalmat okoz, üt, miközben szóban azt üzeni: „Segíts!” Kizárt, hogy elérje célját, ráadásul – ha a törvényeket nem is – az erkölcsöt mindenképp sérti. Mert ütni, fájdalmat okozni senkinek sincs joga. Akár ököllel, akár máshogyan teszi.
A horogkereszt, amely egyébként is tiltott jelkép, benne mély sebeket szakít fel. Másoknak biztos mást és mást jelent. El lehet gondolkozni azon is, mit akart az, aki felmázolta.
Szerintem ütni. Akkor és ott nem volt más eszköze, mint a festék. Ütni persze véletlenül is szoktunk, vagy úgy, hogy közben azt hisszük, szándékunk jó, sőt nemes.
Szintén a napokban került a szemem elé egy országos alapítvány plakátja. Féllábú kislányt ábrázol, amint ugróiskolát játszik. Bizonyos szempontból telitalálat. Ahogy mondani szoktuk: ütős…
Üzenete egyértelmű, rendkívüli erejű, és biztosan célba ér. Csakhogy mi is a célja? Naná, hogy a szívünk, ami, ugye, egy pillanatra meghasad, és sokféle negatív érzelem hullámzásába kerül. Hálaimát rebegünk, amiért a mi gyerekünk egészséges, szorongani kezdünk, hogy vajon az marad-e. Nyilván mindenki másképp érzi rosszul magát egy ilyen helyzetben.
Egy valami biztos: a kusza, felkorbácsolt érzelmek között előbb vagy utóbb mindenkiben felébred a düh is. Vagy az(ok) ellen, a(kik) vélelme szerint felelősek a képen látott, esetleg minden más bántott, fogyatékos, beteg gyerek szenvedéséért, vagy – ha józanabb gondolkodású – egyszerűen az ellen, aki őt ebbe a nem kívánatos érzelmi állapotba hozta. Vagyis kire lesz dühös? A fotó készítőjére, megrendelőjére, esetleg konkrétan a fogyatékos gyermekekért tevékenykedő alapítványra. Miért törvényszerű, hogy egy ilyen reklám agressziót váltson ki? Mert maga sem más, mint agresszió. Felkavar, fájdalmat okoz, üt, miközben szóban azt üzeni: „Segíts!” Kizárt, hogy elérje célját, ráadásul – ha a törvényeket nem is – az erkölcsöt mindenképp sérti. Mert ütni, fájdalmat okozni senkinek sincs joga. Akár ököllel, akár máshogyan teszi.
