Lassan annyit beszélünk az időjárásról, mint az angolok. Ismerősök, ha találkoznak az utcán, első kérdésük egymáshoz: mit szólsz ehhez az időhöz? A párbeszéd további részében szóba kerül a globális felmelegedés, az ózonlyuk, végezetül pedig az emberi felelőtlenség, amely ezt az egész világméretű katasztrófát előidézte. Mekkora is az egyes ember felelőssége a környezetrombolásban? Érdemes-e azon iparkodnunk, hogy mi magunk környezettudatosan éljünk? Nem hiábavaló-e minden igyekezetünk, ha azok, akik sokat tehetnének a rossz folyamatok megfordításáért, nem viselik szívükön? Mennyit ér a mi hangyányi aggodalmunk, mit változtatnak gondosan tisztán tartott cseppecskéink az egyre szennyezettebb óceán állapotán? Vajon valóban annyira nagy a baj, mint mondják? Egyre gyorsuló sebességgel rohanunk a pusztulás felé?
Ha tájékozódni szeretnénk, két, egymással teljesen ellentétes véleménnyel találkozhatunk. Az egyik szerint embert próbáló évek, évtizedek következnek, a klímaváltozás mindenkit érint majd, és annyira nagymértékben változik az időjárás, hogy képtelenek leszünk alkalmazkodni hozzá. Ahol eddig hideg volt, ott jelentősen megemelkedik a hőmérséklet, olvadni kezd a sarkvidéki jég, megemelkedik az óceánok szintje, és a kontinensek egy részét ellepi majd a víz. A mérsékelt égöv alatt lakók elviselhetetlen hőségre, tikkasztó szárazságra számíthatnak, elapadnak a folyók, kiszikkadnak a tavak, terméketlen sivataggá válik a vidék. Ehhez demográfiai katasztrófa is társul majd, hiszen az emberek elhagyják az élhetetlen tájakat, ettől viszont az élhetők túlnépesednek.
A másik vélemény azt állítja, hogy az ördög nem annyira fekete, mint amilyenre festik. Mindig is voltak szélsőséges időjárású évek, nem több a természeti csapás, mint száz évvel ezelőtt, a széndioxid-kibocsátás pedig nem most tetőzik, hiszen a nagy ipari fejlődés időszakában a mostaninál lényegesen nagyobb környezetterhelést kellett bolygónknak elszenvednie.
Az igazság feltételezhetően valahol a két álláspont között van. Érdemes megkondítani a vészharangot, mert egészen biztosan ideje, hogy végre önmagunkért, és ne önmagunk ellen tegyünk. Nem hihetjük el, hogy már késő, de abban az illúzióban sem ringathatjuk magunkat, hogy semmilyen probléma nincs. Igenis baj van, nem akkora, hogy ne legyen reményünk az elhárítására, de nem is annyira kicsi, hogy elnézzünk fölötte.
A megoldás kulcsa nem a mi kezünkben van. Elsősorban azoknak kell az eddigieknél többet tenniük a környezet megóvásáért, akik a pusztításban is jelentős szerepet játszottak. A mi szerepünk az, hogy rákényszerítsük őket, és hogy a magunk módján, a magunk eszközeivel járuljunk hozzá annak újbóli felépítéséhez, amit együttesen leromboltunk.
Elszomorító, hogy csak most, amikor már a saját bőrünkön tapasztaljuk felelőtlenségünk következményeit, ébredünk rá a cselekvés szükségességére. Korábban, amikor „csak” arról volt szó, hogy a párszáz évvel későbbi emberek számára lakhatatlanná válik a Föld, nem éreztük ennyire sürgetőnek a megoldást…
