Minden városi rendezvénynek készítek egy kétlapos tasakot. A külső oldalra fölírom a rendezvény címét, időpontját, helyszínét és a közreműködők elérhetőségét, ez így praktikus. Kultúra Hete, ez áll ezen a lapon. Lapon, dehogy lapon! Egy nagy borítékot vágtam ketté, hogy fölírjam, ami kell. Ezt a hülye spórolást is tőled tanultam, ugyanúgy, mint a jegyzetelést. Minden borítékot fölnyestél papírvágó késsel, és széthajtogattad. Semmit sem dobtál ki. Amikor Szekeres Zoli, az első főnököm meghalt, akkor akartam írni a régi népművelői gárdáról, akik a hetvenes évek legelején várost, városi életet álmodtak a lakótelep helyett. Nem voltunk sokan; Cseh Márti, Domnanovich Évike, Szekeres Zoli, Frőlich Jóska, Szatori Tibi, a tanácsnál Tüske Laci, később Mitták Feri. De aztán nem írtam semmit.
Zoli úgy ment el, ahogy élt. Mindig az árnyékban állt, mindig volt felette, mellette, előtte valaki, aki mögül alig látszott. De azért tudtuk, hogy mit akar ez a jóember, Téged is Ő csábított ide. Ismertétek egymást, osztálytársak voltatok a főiskolán, ahol a népművelés mellé még könyvtári ismeretekkel is gazdagodtatok. Zoli rám csodálkozott 1971. február 21-én este, amikor Somogyból megérkeztem a teherautó platóján a bútorokkal, átfagyva, és csak röhögött: „Hívja, várja Önt Százhalombatta, a szocialista város!” - ismételgette Orbán Sándor, első közös főnökünk meghívó levelének híres mondatát.
Elmentetek mind a ketten. Ilyen hír hallatán az ember megdöbben - ha még ismerős hazai tájon ez a szó -, és elgondolkodik életről, halálról.
Szatori Tiborral két hete, a nyugdíjas klub bálján találkoztam. Végigjárta mind a százötven résztvevőt. A férfiakkal kezet fogott, az asszonyoktól elköszönt. Mindenki felé volt egy gesztusa, koccintás, nevetés, tenyérösszecsapás, férfias szembenézés. „Ne csüggedj pajtás!” - mondta hangosan, és mondta biztatón a szemeivel. Magányosan énekelte a szomorkás magyar nótát: „a síromra nefelejcset hozzatok.” Aztán fölállt, és Zsuzsával, a párjával eltipegett. Úgy ment, mint egy másfél éves kisgyermek, óvatosan, meggondoltan, a fájdalmakat lenyelve.
- Nem csüggedünk - mondja a másik Tibi Óvárosból –, de fogyunk, barátom!
Szatori Tibi szélesre tárta a Dunamenti Erőmű Művelődési Ház ajtaját, az összeépített két barakképület otthonosan várta a vendégeket. Ott folytatta a munkát, ahol Pestlőrincen, a fonóban abbahagyta. Lett ifjúsági klub, munkás akadémia, működött a mozi, a szocialista brigádok kirándultak, cirkuszba, meccsre és színházba jártak. Jött Klinda Dénes, a táncmester, és jöttek a segítői: Zsóka és Ildikó.
Aztán összefogtunk, a két szomszédvár, erőművesek és kőolajosok, és lettek támogatóink, Ferenczy Illés, Tüske Laci, Hegyi Jóska és még sokan mások. Lett a tanácsházán klubszínház, a Százhalomban ötórai tea, Dávid Lacival átgondolt oktatást segítő közművelődési munkát hoztunk létre.
A Mitták Feri által összeállított történelmi vetélkedők után leültünk egy pohár bor mellé. Ilyenkor meséltél nekünk, „gyerekeknek”, mert te már kilenc éves nagyfiú voltál a világháború zivatarában. A pesti ostrom alatt örültél, ha egy háborús lovat találat ért, sivító repeszek között futottál a Fiumei úton egy szeletnyi lóhúsért, hogy éhen ne pusztuljatok. Olyan sovány voltál a felszabadulás után, hogy bevagoníroztak az UNDRA szervezésében, és három hónapig a svájci Alpokban éltél „hizlalótáborban”. Visszajött az életkedved. Aztán végigjártad az első generációs értelmiség lépcsőit. Hat osztály, majd plusz kettő, segéd, betanított és szakmunkás, érettségi, majd főiskola, munka mellett. Kinevezés és átcsábítás Százhalombattára, ahol lakást is kapott a család.
1984-ben, amikor már elhittük, hogy egy csapat vagyunk, és mi vesszük át az új házat a főtéren, meghirdettük: „Miénk a ház!” Miénk, akik itt élünk, miénk, akik sóvárogva hittük, generációk hosszú sora folytatja, amit mi elkezdtünk. Miénk a ház, amely egy szellemi műhely, egy kulturális, művészeti éléskamra, ahonnan értékeket lehet elővenni, megőrizni, új értékeket lehet hozzátenni, raktározni.
Az első nyugdíjas klubot a Lakóklubban szervezted meg. Ott álltál a másfélszobányi lakóklub „nagytermében” és elhitetted a tíz alapítóval, hogy lesz folytatás. Akkor ott nem gondoltuk, hogy huszonöt év múlva megünnepelhetjük az első klub jubileumát. Nélküled zajlik majd az örömünnep ősszel.
Hajnalonként Te nyitottad az épületet. Az öt órakor érkező takarító asszonyok Neked főzték az első méregerős kávét. Gondod volt mindenre, de egy csendes napon, Ila, a feleséged itt hagyott örökre. Földrengés rázta meg alattad a padlót, megbillentél. A nyugdíjig hátralévő két évben a „Művelt Népet” szolgáltad.
Nyugdíjasként utolsó nagy vállalkozásotok Frőlich Jóskával, Dubecz Tibivel az Óvárosi Nyugdíjas Klub létrehozása volt. Száznegyven idős embernek van „második otthona” azóta.
Vannak mesteremberek, akik képesek szépet alkotni, s vannak alkotó emberek, akik képesek a csodára, újat teremteni is tudnak.
Tibor! Emléked hordozzuk, amíg élünk!
