„Ne haragudjon, nem mondom meg a nevem, nem is fontos” – mondja a telefonáló. A hangjából ítélve idősebb férfi, az első mondatoknál be is dőlök, elhiszem, hogy a jó szándék mozgatja az ismeretlent, aki felsorol néhány írásomat, mire már-már könnybe lábad a szemem: íme, ez az ember olvas engem! Aztán jön a hideg zuhany: szóba hozza az egyik riportalanyt, és megkérdezi: „Mondja, maga mindent elhisz, amit az emberek mondanak?”
Nem értem, mire gondol, mondom is neki, hogy jó lenne, ha konkrétumokat említene. Nem kéreti magát, jön az újabb kérdés: „Nem szokta ellenőrizni, amiket az emberek mondanak magának?”
De igen, szoktam. Már amennyiben olyan állításokról van szó, amelyeknek hitelességéhez fér némi kétség. Máskülönben valóban nem szokásom, hogy elkérjem a beszélgetőpartnerem személyi igazolványát, születési anyakönyvi kivonatát, vagy az iskolai bizonyítványát. Részben, mert nem vagyok rendőr, másrészt egy portré nem adatok felsorolásából áll. Megemlítjük, hogy hol tanult, mi a szakmája, de csak mellékesen, mert nem ez a lényeg. Az, hogy valaki osztályvezető valahol, nem sokat mond el róla, de ha megtudjuk, hogy szabadidejében hárfázik és örömét leli a rózsanemesítésben, kicsivel többet árul el. Ha meg akarunk ismerni valakit, a személyiségére, a gondolataira, a világról alkotott véleményére vagyunk kíváncsiak elsősorban.
A telefonáló nem tágít, erőnek erejével be akarja bizonyítani, hogy a szóban forgó írás szereplője tulajdonképpen egy gazember, sőt, már a felmenői is azok voltak. Fröcsög belőle a gyűlölet.
Vajon miért tartja fontosnak, hogy ezt megtegye? Miért nem érik be a gyűlölködők annyival, hogy csendben utálkoznak? Miért tesznek kísérletet arra, hogy ártsanak a másiknak?
Beveti az összes praktikáját, például azt, hogy nagyon sajnál engem, mert amiatt, hogy erről az emberről írtam, az egész város rajtam nevet. Ez tetszik, el is képzelem rögtön, hogy megyek az utcán, az emberek pedig ujjal mutogatnak rám: itt megy az, aki úgy írt xy-ról, hogy le sem ellenőrizte a bizonyítványát – és közben hangosan kacagnak. Aztán a kép elillan, nehéz elképzelni. A telefonáló rosszul teszi, ha magából indul ki, az emberek többsége nem olyan, mint ő. Legalább is remélem.
Újfent stílust vált. Már nem szánakozik felettem, hanem megvet. Tulajdonképpen nem csodálkozik, nyilván én is egy bolsevik vagyok, de jó lesz, ha vigyázok, mert nem vagyok ám bebiztosítva, és megtörténhet, hogy találnak helyettem valaki mást. Mindezt sokatmondóan, kárörvendőn heherészve adja elő, kihallani hangjából, hogy már a puszta gondolat is boldoggá teszi. Én viszont türelmem végéhez értem, még mindig udvariasan, de elköszönök tőle.
Hogyan is élhet emberi életet, akinek ennyi rossz szándék van a szívében? Honnan, miből táplálkozik ez a mérhetetlen irigység? Ártott neki az a másik ember? Nem valószínű, mert azt egészen biztosan mondta volna. Inkább az lehet az ok, hogy elviselhetetlen számára, ha a másik sikeres, kiegyensúlyozott életet él, ha békében van a világgal, mert neki ez nem sikerült. Kudarcok sora lehet a háta mögött, amelyekért másokat hibáztat, mert így talán könnyebb elviselnie.
Azt mondta, nem fontos a neve. Tényleg nem. Sőt, a személyének sincs jelentősége, sem pedig annak, amit képvisel. Ha nem ilyen lenne, meghallgatnák, figyelembe vennék a véleményét, így viszont csak beszél, lefoglalja a telefonvonalat, visszaél mások idejével, türelmével.
És közben nem mond semmit.
