Szomszédok
- Na és hogy érzitek magatokat az új lakásban? Milyenek a szomszédok?
- Tudod, sok az öreg, csendes ház. Csak az alattunk lakó nő miatt nem győzök veszekedni a gyerekekkel. Mindig rájuk kell szólnom, hogy ne ugráljanak, ne dübörögjenek, mert az Anna nénit minden zavarja. Ha meglát valakit a ház előtt, vagy a teraszon cigizni, biztos, hogy tesz valami megjegyzést, sőt, az alatta lakót a fülem hallatára fenyegette meg, hogy fel fogja jelenteni, mert nem azért megy ki az erkélyre, hogy a füstöt szívja. Aztán állandóan megállít a lépcsőházban, és panaszkodik ránk. Azt mondta, biztos benne, hogy fapapucsban járok otthon, de legjobban az bosszantja, hogy hajnalonként húzkodjuk a székeket a kövön. Hiába mondtam neki, hogy nincs fapapucsom, meg hogy hajnalban csak mi kelünk föl a férjemmel, aztán lábujjhegyen járunk a gyerekek miatt. Na de ezt a székhúzogatást addig-addig mondogatta, hogy végül a férjem...
- Jól beszólt neki, mi?
- Nem. Öntapadós filckorongokat vett, aztán ráragasztotta a székek lábára.
Postán
- Tessék mondani, most nekem miért kell nyolcszáz forintot fizetnem, amikor itt ezen a hirdetményen az áll, hogy ennek a fajta csomagnak 500 forint a feladási ára? Annyival nehezebb?
- Nem, hanem itt, a mi gépünk szerint ennyibe kerül.
- De hát ez a postának a hivatalos papírja, ami ide ki van ragasztva. Akkor miért írják rá, ha nem annyiba kerül?
- A falragasz szerint annyiba kerül, de értse meg, hogy nekem itt annyiért nem veszi be a gép.
- De hát akkor mért van ez ide kiragasztva?
A postáshölgy feláll, komótosan kijön az ügyféltérbe, leszedi a celluxszal felerősített hirdetményt, és visszaül a helyére, az ablak mögé.
- Most már nincs!
Rendelőben
- Tessék mondani, mindenki a Szabó doktorra vár?
A széksor felől bólogatás, bosszús hümmögés és néhány szigorú, ellenőrző tekintet a válasz. A szemekben türelmetlenség tükröződik: nem ám valami ügyeskedő, sanda betolakodó érkezett megint! Jól nevelten kérdezősködik, aztán sunyin beszemtelenkedik soron kívül, hogy csak receptért jött, meg beutalóért, vagy csak meg akar kérdezni valamit. Nem árt az ilyeneket szemmel tartani.
- És ki az utolsó? – firtatja az újonnan érkezett beteg, mintegy tovább feszítve a várakozás nyűgéből szövődött, már-már pattanásig feszült húrt.
- Ki az utolsó, ki az utolsó? Mindenki ezzel jön! – csattan fel egy középkorú férfi, miközben le nem veszi a szemét az orvosi szoba ajtajáról. Mindig az, aki kérdezi!
Az új beteg elbizonytalanodva, megszeppenve áll. Hol maga elé néz, hol a férfira, aki viszont továbbra is az ajtót figyeli csöndes őrülettel a szemében.
- De jó, hogy ilyen okos! – nyeri vissza hangját az új beteg. Hát, akkor hogy kérdezzem, jóember?
- Úgy, hogy ki után következem. Egyszerű, nem?! – vágja oda a férfi az ajtónak, egy kis önelégült, gúnyos kacaj kíséretében.
- Na és hogy érzitek magatokat az új lakásban? Milyenek a szomszédok?
- Tudod, sok az öreg, csendes ház. Csak az alattunk lakó nő miatt nem győzök veszekedni a gyerekekkel. Mindig rájuk kell szólnom, hogy ne ugráljanak, ne dübörögjenek, mert az Anna nénit minden zavarja. Ha meglát valakit a ház előtt, vagy a teraszon cigizni, biztos, hogy tesz valami megjegyzést, sőt, az alatta lakót a fülem hallatára fenyegette meg, hogy fel fogja jelenteni, mert nem azért megy ki az erkélyre, hogy a füstöt szívja. Aztán állandóan megállít a lépcsőházban, és panaszkodik ránk. Azt mondta, biztos benne, hogy fapapucsban járok otthon, de legjobban az bosszantja, hogy hajnalonként húzkodjuk a székeket a kövön. Hiába mondtam neki, hogy nincs fapapucsom, meg hogy hajnalban csak mi kelünk föl a férjemmel, aztán lábujjhegyen járunk a gyerekek miatt. Na de ezt a székhúzogatást addig-addig mondogatta, hogy végül a férjem...
- Jól beszólt neki, mi?
- Nem. Öntapadós filckorongokat vett, aztán ráragasztotta a székek lábára.
Postán
- Tessék mondani, most nekem miért kell nyolcszáz forintot fizetnem, amikor itt ezen a hirdetményen az áll, hogy ennek a fajta csomagnak 500 forint a feladási ára? Annyival nehezebb?
- Nem, hanem itt, a mi gépünk szerint ennyibe kerül.
- De hát ez a postának a hivatalos papírja, ami ide ki van ragasztva. Akkor miért írják rá, ha nem annyiba kerül?
- A falragasz szerint annyiba kerül, de értse meg, hogy nekem itt annyiért nem veszi be a gép.
- De hát akkor mért van ez ide kiragasztva?
A postáshölgy feláll, komótosan kijön az ügyféltérbe, leszedi a celluxszal felerősített hirdetményt, és visszaül a helyére, az ablak mögé.
- Most már nincs!
Rendelőben
- Tessék mondani, mindenki a Szabó doktorra vár?
A széksor felől bólogatás, bosszús hümmögés és néhány szigorú, ellenőrző tekintet a válasz. A szemekben türelmetlenség tükröződik: nem ám valami ügyeskedő, sanda betolakodó érkezett megint! Jól nevelten kérdezősködik, aztán sunyin beszemtelenkedik soron kívül, hogy csak receptért jött, meg beutalóért, vagy csak meg akar kérdezni valamit. Nem árt az ilyeneket szemmel tartani.
- És ki az utolsó? – firtatja az újonnan érkezett beteg, mintegy tovább feszítve a várakozás nyűgéből szövődött, már-már pattanásig feszült húrt.
- Ki az utolsó, ki az utolsó? Mindenki ezzel jön! – csattan fel egy középkorú férfi, miközben le nem veszi a szemét az orvosi szoba ajtajáról. Mindig az, aki kérdezi!
Az új beteg elbizonytalanodva, megszeppenve áll. Hol maga elé néz, hol a férfira, aki viszont továbbra is az ajtót figyeli csöndes őrülettel a szemében.
- De jó, hogy ilyen okos! – nyeri vissza hangját az új beteg. Hát, akkor hogy kérdezzem, jóember?
- Úgy, hogy ki után következem. Egyszerű, nem?! – vágja oda a férfi az ajtónak, egy kis önelégült, gúnyos kacaj kíséretében.
