Van annak nyolc-tíz esztendeje, hogy együtt utaztam városunk egykori főkertészével a Kosztolányi Dezső tértől hazáig. Ha jól emlékszem, Krisztina volt a neve. Felütöttem a fejem, amikor beszélgetés közben arról is szót ejtett, hogy milyen távolságra célszerű ültetni egymástól a fákat. Elmondtam, hogy a „Z” Program második ütemének előkertjében úgy négy-ötlépésnyire telepítették a facsemetéket. Később maga is megszemlélte azokat, és kijelentette: tényleg így van. Hogy mit lehetne tenni? Várni kell néhány évet – mondta –, addig kiderül, hány fejlődik majd igazi fává, utána pedig ritkítani kell. Tapasztaltuk aztán, hogy a platánok és a kőrisfák gyorsabban, erőteljesebben fejlődnek. A lassabban növekedő kocsányos tölgyek pedig – a jelek szerint – rövidesen szomorú sorsra jutnak. Mert a koronájuk is eltorzult az ütemesebben fejlődő társaik mellett. Egyik platán például elérte már a kétemeletnyi magasságot. Krisztina az óta már más helyen keresi kenyerét, így aztán nem került szóba a fák ritkítása, sem másféle megoldás lehetősége.
De az L alakban épült második ütem mögött elterülő réten néhány senyvedő, csenevész facsemete sorsa sem rózsás, amiknek ültetését annak idején magunk szorgalmaztunk. A gyepes területet ugyanis ideális focipálya. Egyik csemetét tőből törte ki valamelyik srác, a másik pedig – kellő ápolás hiányában – kóróvá száradt. A harmadik sorsa is megpecsételődött egy tavaszinak beillő téli napon, amikor parkrendező munkások érkezetek. Áll ott ugyanis egymással szemben két mászóka, amolyan domború csőidom. Mióta ott lakom, soha nem láttam, hogy rendeltetésszerűen használták volna a gyerkőcök azokat, hanem inkább az ad hoc focipálya két kapujának. A parkrendező munkások pedig jó néhány méterrel arrébb költöztették a két mászókát, éppen oda, ahol a címzetes focipálya közepén egy növekvő fácska árválkodik. Körülöttük pedig homokágyat alakítottak ki, mint mondták, az uniós elvárások szerint. A parkrendezők persze nem sejtik, nem is tudhatják, de én már előre látom a facsemete elkerülhetetlen végzetét. Tévedés ne essék, hajlott korom ellenére kedvelem a gyermekzsivajt. De a fák pusztulása mindig elszomorít. És nem emlékszem, hogy egyetlen felnőtt szomszédom valaha szót emelt volna a fák védelmében. Pedig a fák – bár nem panaszkodhatnak – élnek.
