Fontos feladatokat nem szívesen bízunk bárkire. Még ha sejtjük is, ki lenne a legalkalmasabb, szeretnénk megbizonyosodni róla, hogy közel s távol lámpással sem találhatnánk nála jobbat. Ezért aztán pályázatot írunk ki, megnyitjuk az ajtót az érdeklődők előtt, jöjjenek csak, és győzzön a legkiválóbb. A pályázatra bárki jelentkezhet, aki megfelel a feltételeknek, és aki saját magát alkalmasnak ítéli a feladatok ellátására. Megjelennek az aspiránsok, Tolnából és Baranyából, mert aki éppen egzisztenciális gondokkal küzd, minden létező pályázatra jelentkezik. Nem feltétlenül azért, mert vonzza a feladat, vagy bármi kötné a pályáztató településhez, hanem esetleg csupán abból az okból, mert anyagi biztonságot remél.
Ha van esze – esetleg pályázati rutinja -, igyekszik mentorokat találni. Tájékozódik, milyenek az erőviszonyok az adott településen, és keres egy felsőbb kapcsolatot, ahonnan jótékony támaszt kaphat. Előfordulhat, hogy sikerrel jár, és valamilyen szövevényes lobbinak köszönhetően elnyeri a tisztséget.
Ha elnyerte, jó ideig gyakorlatilag azt tesz, amit akar. Átformálhatja az arculatot, alkalmazottakat vehet fel, vagy küldhet el, kedvére gazdálkodhat a rá bízott javakkal. Ha rossz döntéseket hoz, akkor is maga mögött tudhatja a támogatóit, akik beemelték a pozícióba, és már csak azért sem vonják felelősségre, mert azzal saját ballépésüket ismernék el.
A régi mondás szerint óvakodni kell a messziről jött emberektől, akik azt mondanak magukról, amit akarnak. Mire rájövünk, hogy az öndicséret mögött édeskevés tudás, tapasztalat, tisztesség lapul, addigra kész a baj. Rommá lehet, ami addig jól működött, és a kár olykor helyrehozhatatlan, vagy ha megpróbáljuk visszaállítani az eredeti állapotot, tengersok munkába, pénzbe kerül. A messziről jött ember pedig – mint aki jól végezte dolgát – távozik, esetleg még végkielégítést is követel magának.
Van, aki azt mondja, nem szabad magunk közül választanunk, élnek kiváló emberek másutt is, sőt, lehet, hogy jobban járunk, ha egyes szakterületekre importálunk vezetőket. Mások szerint nem szorulunk behozatalra, a helyi szürkeállományt kell értékén kezelni, megbecsülni. Egy helybélinek ugyanis nem kell elmagyarázni, ki kicsoda, honnan erednek és merre folynak a dolgaink, tisztában van azzal, mire van szükségük az ittenieknek, és nem akar tőlünk idegen szokásokat meghonosítani. Arról nem is szólva, hogy aki évtizedek óta itt él, azt ismerjük, tudjuk róla, milyen ember. Nem kell attól tartanunk, hogy egészen másképpen fog viselkedni, mint amit várunk tőle, de attól sem, hogy zsebre vágva az esetleges végkielégítést, eltűnik, mint aki jól végezte dolgát. Valószínűleg holnap is szembe fog jönni az utcán, nem tud kitérni a felelősségre vonás elől, és ez akkor is fontos, ha ez nem több mint a közösség erkölcsi ítélete. Aki holnap is itt akar emelt fővel végigmenni az utcán, annak nagyon is számít, mit gondolnak róla a városban élők.
Ha már pályáztatunk, nem mindegy, mennyi időre akarunk megbízást adni. Ha rövidre szabjuk a mandátumot, az kényelmes lehet egy esetleges személycserénél, de megnöveli az esélyét annak, hogy nem olyan szakemberek jelentkeznek a feladatra, akik hosszú távban gondolkoznak, és a munkát alkotásnak tekintik, hanem szerencselovagok, akik inkább túlélni, mint megélni igyekszenek a dolgokat, és nincs különösebb tervük, mint hogy személyesen a lehető legjobban járjanak.
Megtalálni a megfelelőt nem könnyű. De ha már tudjuk, hogy pontosan kire van szükségünk, akkor fölösleges úgy tennünk, mintha tovább kellene keresgélnünk. Méltatlan hozzánk, és méltatlan a megfelelőhöz.
