Ha az ember 2006 őszén napokon keresztül hallani véli az Internacionálét Százhalombatta főterén, kétségkívül hallucinál. Nem a teljes mozgalmi dalt hallja, csak az utolsó taktusok szűrődnek be a résnyire nyitott ablakon, de időről időre felhangzik az a sor, hogy „és nemzetközivé lesz holnapra a világ.”
Miért éppen itt, és miért éppen most? – teszi fel magának a kérdést, aztán keresgél a lehetséges válaszok között. Talán az évtizedekkel ezelőtti ünnepélyek rezgései tértek vissza valahonnan? Azt mondják, hogy minden, ami valaha elhangzott, itt rezeg körülöttünk, csak nem halljuk. Most történt meg a kivétel? A rezgés hallhatóvá vált? Lehet, hogy ha jobban figyelünk, a hajdani szónokokat is kihalljuk végül a rezonanciából? Azt azért nem. Csak az Internacionálé csendül fel újból és újból.
Az ember a sokadik alkalom után az ablakhoz lép, kinéz a főtérre. Sosem lehet tudni, talán tüntetés van, vagy valami hasonló, de nem, teremtett lélek sincs a téren, illetve Jutka néni kanyarodik be éppen a kis villanymotorjával, de nem valószínű, hogy ő szolgáltatná a zenét.
Napokkal később elhatározza, hogy kideríti, mi ez az egész. Körbejárja a főteret, megáll a jubileumi kiállítás ketrecei előtt, és végre megvilágosodik. Innen szólnak a mozgalmi dalok, semmi varázslat, semmi titok, mindössze egy szürrealista tárlat keltett némi zavart. A dróthálós pavilonokban minden megtalálható, ami az ötvenes években jelen lehetett egy átlagos battai háztartásban. Rozoga bőrönd, amely talán azt szimbolizálja, hogy voltak, akik útra készen várták a lehetőséget, mikor lehet elhagyni az országot egy szebb jövő reményében. Aztán van ott fehér lepedőből kötött batyu azon családok készletéből, akiknek kofferra sem telt. Teli liszteszsák várja az egykori padláslesöprőket, nem kell kutatni, tessék, itt van, beszolgáltatjuk. Képek a régmúltból – persze csak az évtizedet jelenítik meg, mert 1956-ban itt helyben senkinek sem jutott eszébe, hogy meg kellene örökíteni a forradalom valamely mozzanatát, mondjuk a szovjet emlékmű ledöntését. Talán fényképezőgépe se volt senkinek akkoriban. Persze megörökítendő esemény sem volt, szerencsére, mert Százhalombatta azon kevés település közé tartozott, ahol – amint Sefcsik István fia fogalmazott – egy pofon sem csattant el azokban a napokban.
A kiállítás megalkotójának nem volt könnyű dolga, mert az ötven évvel ezelőtti eseményekről nincsenek kiállítható dokumentumok. Éppen ezért valamiféle korhangulatot hozott létre, mondván, ha nincs konkrét tárgy, akkor szimbólumokkal is lehet azokat helyettesíteni. Így aztán jól megfér a drótketrec tetején egymás mellett a vörös lobogó és a lyukas nemzetiszínű zászló, senkit sem vág mellbe a szögesdrót-darab látványa, és a mozgalmi dalokra sem kezdenek el masírozni a járókelők.
Néha megáll egy-egy arra haladó és megnézi a kiállítást, amely nem szívszorító, nem szívet melengető, sem emlékezni, sem felejteni nem segít. Amit eddig nem tudtunk 1956-ról, ezután sem fogjuk tudni. Ha valami nyomot hagy az egészből az emberi lélekben, akkor az a kép, amint az Internacionálé dallamára egymást csapkodja a vörös és a forradalmi zászló a novemberi szélben.
