A televízión keresztül is fájdalmas volt látni a budapesti utcákat október 23-án. Bármilyen sokan dolgoztak érte bármilyen sok gondolattal, figyelemmel, odaadással, nem sikerült ünneppé tenni az ötven éves évfordulót. Pedig a forradalmat a rengeteg visszaemlékezésnek, filmnek, cikknek, beszélgetésnek köszönhetően végre azok is elkezdhették megérteni és szeretni, akik nem voltak alakítói, győztesei, vesztesei, elszenvedői, csak tanultak róla valamit, ahhoz mindenképp keveset, hogy azonosulni tudjanak vele, vagyis igazi ünnepükké váljon. A fővárosi ünnepség közvetítése perifériára került, a képernyőt jobbára a tomboló tömeg foglalta el, az ünnepi okos szót, lelket emelő zenét pedig elnyomta az artikulálatlan üvöltés, füttyszó. Nagyon sokban van ez nekünk. Ki fizeti meg az árát a rombolásnak? Kárpótolhatjuk-e magunkat valaha az elveszett pillanatokért, órákért, napokért, amikből mindig csak egy van?
Csak egyetlen 2006. október 23-a volt. Még jó, hogy nekünk, itt Battán sikerült ünneppé tenni. Senki sem akarta csak magának, vagy hogy épp róla szóljon, de mindenki hozzátette magából a legjobbat, amit adhatott. Így mirólunk szólt.
Hallhattunk okos szót pátosz, fellengzős lózungok, kirekesztő célozgatások nélkül. Aki mikrofont kapott, alázattal beszélt, tisztelettel, szinte félve, tudatában, hogy van féltenivalónk. Mint a nagy beteg ágyánál, lábujjhegyen álltunk a forradalom évfordulója előtt. Nyilván a máért aggódtunk inkább: magunkért, hogy ne rontsunk, építsünk inkább.
Sikerült. A főtéri koszorúzás alatt felhangzott ugyan egy félhangos füttyszó, de senki nem csatlakozott és rá se szólt a fütyülőre. Felnőtt, kulturált emberek módjára félrenéztünk, mint ha mi sem történt volna. Igaz, kicsit összeszorult a gyomrunk. Nem volt több füttyszó. Balla Károly tett ugyan utalást a kormányfő önostorozó vallomására a hazugságról, ám mindjárt azzal folytatta, hogy most azonban nem azért vagyunk itt, hogy erről beszéljünk. Nem volt több megjegyzés.
Nem volt levegőben megálló parolára nyújtott kéz sem, mert mindenkinek elfogadták a kézfogását. Köszönt mindenki mindenkinek, és végighallgatni is volt időnk mindenkit. Nem mintha mindez érdem volna. Európai ember elfogadja a feléje nyújtott kezet, köszön és visszaköszön, meghallgatja a másik mondanivalóját, sőt az ünnepre való tekintettel akkor is átadja és átveszi a kitüntetéseket, ha nem annak adja, vagy nem attól kapja, akitől szeretné. Csak mostanában és nálunk, Magyarországon mégis összeszorul az ember gyomra köszönéstől, kézfogástól, kitüntetéstől is. Attól is, hogy mit fog mondani a másik, és mikor jön a füttyszó, az artikulátlan üvöltés. "Jó, ha csak külön-külön ünnepelünk, és nem egymás ellen" – ez is elhangzott a százhalombattai évfordulón.
Ha képesek vagyunk együtt ünnepelni, az persze, sokkal jobb. És ha kiderül, hogy ugyanazt gondoljuk valamiről, az meg az építés kezdete lehet. Nem véletlenül fogalmazott nagyon hasonló módon Jánosi György és Vezér Mihály arról, hogy elsősorban emberek, magyarok vagyunk, és csak ezek után határozhat meg minket, hogy milyen politikai nézeteink vannak.
Október 23-án emberek, magyarok és battaiak voltunk. Átélhettük, hogy egy működő közösséghez tartozunk. Jó volt. Talán nem csak a szerencsénken múlott.
