„Ha pillanatokra is, de történelmi pillanatokra Dávid legyőzte Góliátot” – értékelte az ’56-os eseményeket Balla Károly, a KDNP elnöke. A magyar forradalom és szabadságharc világpolitikai jelentősége az volt, hogy bebizonyította: a fegyverek hatalmát felülmúlhatja az erkölcsi igazság ereje. A Szovjetunió nem heverte ki a hatalmi rendszerén keletkezett repedést: megrendült az örökkévalónak kikiáltott kommunizmus. Magyarország a lyukas zászlókon át a szabadságra látott, és nem feledte el, amit látott. A szabadságharcban és a megtorlásban több mint 500-an vesztették életüket, több mint 1 000-en kerültek börtönbe, még többen internálótáborba, és a 200 000-et is meghaladta azoknak a száma, akik külföldre menekültek az országból. Az ötvenes évek totális politikai diktatúrája után a „nyelvdiktatúra vasrácsa” következett. Az ország vezetői továbbra is hazudtak, de beérték azzal, ha az itt élők úgy tettek, mintha elhinnék azt. Ez után következett a rendszerváltás, most pedig úgy tűnik, mintha nem változott volna semmi – mondta a szónok – a hazugságról szóló ’56-os rádióbeszéd és a kormányfő balatonőszödi szavai között párhuzamot vonva. Ám ez már egy másik történet – tette hozzá -, most tisztelegjünk azok előtt, akik a börtönben is hívek maradtak a nemzet októberi forradalmához.

Megemlékezését követően az ünneplők koszorúkat és virágokat helyeztek el a kopjafán, majd átvonultak a művelődési házba, ahol folytatódott az ünnepi műsor.
1990-ben, az önkormányzat megalakulásának évében volt az első koszorúzás a kopjafánál, amely akkor még a temetőben állt – emlékezett Vezér Mihály polgármester. Akkor nem volt teljes az ünnepünk, „barátaink egy része úgy döntött, nem ünnepel együtt”. Mindezt azért idézte fel – mondta -, hogy lássuk, milyen utat jártunk be az elmúlt 16 évben, amely nagyon sok tanulsággal szolgált számunkra. Megértettük, hogy elsősorban magyarok és battaiak vagyunk, és csak utána következhet az, hogy milyen a politikai meggyőződésünk. 1956 olyan fényes pontja történelmünknek, mint a Sarkcsillag, olyan mérce, amely segít, hogy napi közügyeink intézésekor ne tévedjünk el. Ha nem használjuk ki, és nem hagyjuk, hogy kihasználják, akkor teljesítjük be küldetésünket. A polgármester az országos eseményekre utalva hangsúlyozta: bízik az ország bölcsességében, abban, hogy az emberek felismerik: most nem további áldozatokra van szükségünk, hanem békés hétköznapokra.

Félünk ’56-tól, mert néha még inkább megoszt, mint összeköt, de ahogy a távolodó időben egyre inkább felragyog a szabadság fénye, egyre inkább tudjuk szeretni is – mondta Jánosi György országgyűlési képviselő. ’56 történelmi lecke volt a fülét betömő, szemét befogó nyugati társadalomnak is. Sokan még a rendszerváltás utáni szónokok közül is ki akarták tagadni a forradalom örökségéből Nagy Imrét, vagy Bibó Istvánt. Aki ki akarja sajátítani a forradalmat, az soha nem fogja megérteni a lényegét, aki önző, pártpolitikai célokra akarja felhasználni, az soha nem lesz méltó a forradalmárok önzetlenségéhez. ’56-ban egymás mellett harcoltak a diktatúra ellen kisgazdák, szocialisták, szociáldemokraták, Mindszenty József bíboros, hercegprímás. Tudták: először ki kell vívni a szabadságot és a demokráciát, csak ezután gondolkodhat mindenki a saját értékrendszere mentén, szabadon a hogyan továbbról. „Először ember vagyok, azután magyar, és csak harmadsorban vannak politikai nézeteim” – idézte Bibót. Amíg a mai magyar politikai elit nem érti meg ezt a mondatot, addig formálisak maradnak ünnepeink, szerencse, ha csak külön-külön, és nem egymás ellen ünnepelünk – mondta.
Vezér Mihály polgármester adta át a képviselő-testület, illetve a magyar állam elismeréseit. A Szabadság Hőse Emlékérmet 700 magyarországi és ugyanennyi külföldön élő egykori forradalmár vehette át. Az elismerést az 50. évforduló alkalmából alapította a Magyar Köztársaság. Százhalombattán Bánki József részesült az emlékéremben, amit betegsége miatt szintén városunkban élő fia, Bánki Árpád vett át. A 94 éves Sefcsik István helyett szintén fia, Sefcsik Gergely vette át az önkormányzat által alapított 56-os Emlékérmet.

„Pro urbe Százhalombatta” Díjat vett át dr. Kőrösi László, a Százhalom Egészségügyi Központ főigazgatója. Harmincnégy évvel ezelőtt költözött Százhalombattára, és 17 évvel ezelőtt kapta meg először a „Pro urbe Százhalombatta” kitüntetést. Akkor Szekeres József tanácselnöktől, most Vezér Mihály polgármestertől vette át, újabb 17 év elteltével, pályája végén, mert - ahogy mondta - átadni készül a stafétabot. Amikor ideérkezett, három orvos dolgozott az egészségügyi alapellátásban, és ugyanők látták el a 24 órás ügyeletet is. Ma 43 szakorvos van a rendelőintézetben, akik összesen 63-féle szakvizsgával rendelkeznek, és 33-féle szakrendelést látnak el. Az idáig vezető út minden lelkesedésével, de ügyetlenségeivel és kudarcaival együtt is fantasztikus volt – mondta a főorvos. Megköszönte a lehetőségeket, de a „pofonokat, a megaláztatást is”, mivel mindez arra tanította, hogy fel kell állni, tovább kell menni, és legjobb meggyőződése szerint végig járni az utat.

A kitüntetések átadása után tartalmas, szép műsor emelte az ünnep hangulatát, amelyben Szvorák Kati, Koncz Gábor, Négyesi Katalin gordonka- és Richter Annamária zongoraművész, valamint a Forrás táncszínháza közreműködött. A pezsgős fogadás után levetítették a Színházteremben A szabadság vihara című amerikai dokumentumfilmet.

Bánki József
1934-ben született Esztergomban. Fémipari technikusnak tanult, majd repülőtiszti iskolába járt. 1953-tól az Esztergomi Repülőgép Gyárban dolgozott.
1956. október 26-án ott volt azon az esztergomi nagytüntetésen, ahol harckocsikkal a tömegbe lőttek. Látta, ahogy egyik tiszti iskolai növendéktársa meghal, és ezt már nem bírta tétlenül nézni. Néhány társával együtt magyar katonáktól fegyvert kapott, és november 4-én Budapestre indult. Az oroszokon azonban nem jutottak át, és a Nyugatitól vissza kellett fordulniuk. Csapatából többen emigráltak, de ő itthon maradt.
1957. február 8-án tartóztatták le az oroszok, Dorogra hurcolták és vallatták. Mivel társait nem adta fel, a katonai bíróság 11 évnyi börtönbüntetést szabott ki rá. Négy és fél évet töltött börtönben, egyebek mellett Darvas Iván társaságában, és a nemzetközi szervezetek nyomására kapott kegyelmet.
Szabadulása után visszament a repülőgépgyárba, majd 1967-től a fővárosi Fémmunkás Vállalatnál dolgozott. Innen küldték a százhalombattai építkezésekhez, ekkor került kapcsolatba elő-ször a várossal. Ezután öt és fél évig Moszkvában dolgozott, munkáját Leonyid Brezsnyev is kitüntetéssel ismerte el. Hazatértekor már vele tartott örmény származású kedvese, akivel Százhalombattán telepedtek le, házasodtak össze, és egy fiúk született.
Bánki József 1988-ban ment nyugdíjba, de azóta is tevékeny életet él. Jelenleg – az esztergomi levéltár felkérésére – emlék-iratai összeállításán dolgozik.

Dr. Kőrösi László
1962-ben végezte el a Budapesti Orvosi Egyetemet, majd közel egy évtizedig Barcson dolgozott körzeti orvosként. 1972-ben került Százhalombattára, és szintén körzeti orvosi feladatokat látott el. 1994. júliusától nevezték ki a Városi Egészségügyi Intézmény vezetőjévé, majd 1999. decemberében lemondott orvos-igazgatói kinevezéséről.
Négy évvel később kinevezték a Városi Egészségügyi Intézmény főorvos-helyettesévé, majd 2004-ben az intézmény vezetőjeként elindította és lebonyolította a járóbeteg-szakellátás privatizációját.
2005. január 1-jétől a szakellátást működtető cég megbízásából a Százhalom Egészségügyi Központ főigazgatója.
2006. október 23-án a „Pro Urbe Százhalombatta” Díj átvételekor nemcsak a Százhalombattához szorosan köthető szakmai pályáját, hanem személyes ’56-os emlékeit is megosztotta az ünneplő közönséggel.
Első éves orvostanhallgatóként szemtanúja volt a fővárosi eseményeknek, az utcai harcok alatt az üllői úti sebészeti klinikán, illetve mentőkocsiban látta el a sebesülteket. Több mentőautót kilőttek alóluk. Egy ellenőrzés során az ÁVH fegyvereket talált a mentőautóban, ezért őt társaival a BM alagsorában található börtöncellába vitték, ahol 48 órát töltött. Nem sok reménye volt, hogy élve szabadul, mivel az egyik helyiségben statáriális kivégzéseket tartotta. Nagy Imre fellépésekor azonban leváltották a szolgálatot ellátó tiszteket, aminek köszönhetően kiszabadult. A következő napokat ismét az utcán töltötte a mentőkocsiban, sokan haltak meg körülette és a keze között. A gyalogos szovjet invázió előtt kilőtt tankok, és halottak között kúszott vissza a klinikára. Később három éjszakai házkutatást tartottak az otthonukban, az első után a tököli internálótáborba vitték az édesapját, aki összesen hat évet töltött börtönben. Mélyen vallásos ember volt, aki „nem tudott nem szeretni”. Szabadulása után azt tanította fiának: akármilyen a rendszer, bízni kell az emberekben, mert a lelkük mélyén jók. Mindig álljon oda, ahol közösséget építeni, segíteni lehet.

Sefcsik István
1913-ban született Százhalombattán. Már a II. világháború előtt tevékeny szerepet töltött be a helyi kulturális és közösségi életben. A háborúban amerikai fogságba került, majd onnan hazatérve újabb társadalmi feladatokat vállalt. A forradalom napjaiban részt vett a Szovjet Hősi Emlékmű ledöntésében, majd a Tanácsházán segítette a magára maradt vb titkár (Maráczi Lajos) munkáját. Őt választották meg a Nemzeti Bizottmány elnökévé. 1957. március 8-án tartóztatták le. Előzetes letartóztatása alatt megfordult az Aradi utcai főkapitányságon, a kistarcsai táborban és a Kozma utcai gyűjtőfogházban. A falu lakossága több oldalas aláírási ívvel tanúsította, hogy mint a Nemzeti Bizottmány elnöke tisztességesen és körültekintően intézkedett. 1958. január 30-án, a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalomban való tevékeny részvétel büntettében 1 év börtönbüntetésre, vagyonelkobzásra és pénzbüntetésre ítélték. Az előzetesben eltöltött időszakot beszámították büntetésébe.
Szabadulását követően családjának élt, fokozottan figyelték és dorgálták, munkát nehezen kapott, gyermekei továbbtanulását nehezítették. A Pest Megyei Bíróság 1990-ben az ítéletet semmisnek nyilvánította.