Ötvenhárom évet töltött el játékosként, illetve edzőként a százhalombattai kézilabda sportban Koller János, aki idén május 22-én - győztes mérkőzésen - ült le utoljára az SZKE II - DKSK kispadjára a megyei bajnokságban. Sikerek és csalódások között vezetett a pályája, de a család, a barátok és a játék szeretete mindenért kárpótolta a városhoz hű sportembert, akivel esemény teli életéről beszélgettünk.
Koller János 1956-ban, Százhalombattán született, a két gyermekes, nemzetközi szakedző több aranyérmet nyert a megyeitől az NB II-es és NB I/B-s bajnokságig, utóbbiban veretlenül lett első a csapatával 1997-ben. Ekkor szerezett bronzérmet az SZVSE-MOL-al edzőként a Magyar Kupában, megkapták a Pest Megye legjobb csapata díjat, ő pedig a legjobb edző lett a megyében. Az NB I-ben az előkelő hatodik helyen végeztek 1999-ben, hat góllal verve a bajnok Szegedet. Százhalombatta önkormányzata kétszer ismerte el Testnevelési és Sport Díjjal eredményes munkáját. Párhuzamosan edzősködött rövidebb ideig Érden, volt a magyar ifjúsági válogatott szövetségi edzője is, amely gárdával kijutott a 2001-es luxemburi Európa Bajnokságra. A VUK SE ifjúsági csapatával bronzérmes lett az NB I/B nyugati csoportjában 2014-2015-ben.
- Hogyan vált a kézilabda az élete részévé?
Még a hatodik osztályban Kolossy György testnevelő tanárunk szerettette meg velünk általában sportot, és nekem különösen megtetszett ez a játék, a tanár úr pedig támogatta a választásomat.
- Milyen poszton játszott?
Eleinte főleg balátlövő voltam, aztán Demjén Ferenc edző kipróbált beállóként, ami annyira bejött, hogy a csapat egyik legeredményesebb játékosa lettem ezen a poszton.
- Meg is volt hozzá az adottsága 187 centiméterrel és 90 kilóval....
Akkoriban ez még elég volt, és jól jött az is, hogy igen nagy erővel áldott meg a sors. Ahogy elnézem a mai kézilabdát, ezek az adottságok már kevesek, az élvonalban nálam két fejjel magasabbak a beállók. Megvolt bennem a játékhoz szükséges tehetség, és ha nem is voltam "csúcskategóriás", ezt nagyon nagy akaraterővel és küzdéssel pótolni tudtam. A társaim közül is többen mondták, hogy szeretnek velem játszani, mert senkitől sem féltem. Mindig bekerültem a kezdőcsapatba, mert sok gólt szereztem, és én voltam az egyik hetes-lövő, ami nagy felelősséggel járt.
- Játékos és edző, illetve mindkettő egyszerre is volt. Melyik a könnyebb feladat?
Játékosnak lenni a világ legjobb dolga, mert "csak" azt kell mindent beleadva végrehajtani, amit az edző mond. Ráadásul külön öröm, hogy a megyeitől a legfelső szintig, midig jó közösségben játszottam. A legnehezebb feladatként azt éltem meg, amikor játékos-edzőként léptem pályára, mert előfordult, hogy olyan hibát követtem el, amire előtte figyelmeztettem másokat. Ami az edzői pályát illeti, erre áldoztam az éltemet, meg részben a családomét is, mert a feleségem nélkül nem tudtam volna elérni a célomat. Olyan hátteret biztosított, hogy a kézilabdának élhettem, a sportban eltöltött 53 év nagy részét együtt gyűrtük le.
- Hogy lehet bírni az ezzel a munkával járó rendkívül nagy idegi terhelést?
Bár olykor ezer fokon ég az ember, nagy koncentrációval és önuralommal higgadtnak kell maradni, különben elbizonytalanodnak a játékosok. Néha persze elszakad a cérna, de összességében úgy érzem, hogy a pálya szélén töltött időszakom is egészen eredményes volt. A magyar ifjúsági válogatott szövetségi edzője is voltam, olyan játékosokkal dolgoztam, mint Gulyás Péter, Iváncsik Tamás, Vadkerti Attila, Császár Gábor, Mikler Roland. Az NB I-es csapatomból ma is sokan a kézilabdában tevékenykednek, az egykor kapus Novák András például a szövetségnél van, Elek Gábor a Fradi és a válogatott edzője, Golovin Vlagyimir pedig a világ- és Európa-bajnok magyar női junior-válogatott szövetségi kapitánya, de Adorján Gábor az SZKE jelenlegi edzője -, aki korábban a főiskolai válogatottnál volt - is az én játékosom volt.
- Az edzői lét sok bizonytalansággal jár, elhelyezhetik, leválthatják, akár meg is buktathatják a pályán. Erre lehet valahogy készülni?
Volt ebben részem, ráadásul tudtam, hogy meg akarnak buktatni. Egy edzőtárban figyelmeztetett egy jó barátom, hogy négyen szervezkednek, és ha nem küldöm el őket a csapattól, akkor három hónap múlva már nem én leszek az edző. Ennek ellenére megbíztam bennük, sőt egyiküket csapatkapitánnyá neveztem ki. Ezzel együtt a jóslat valóra vált, és tényleg nem én voltam az edző három hónap múlva. Szóval meg tudja csinálni a csapat, főleg, ha a vezetőség nem áll melletted, hogy más játékosokat lehessen szerződtetni. Az ilyen csalódás megviseli az embert, valami maghal benned mélyen, belül. Persze elmehettem volna Battáról, de nem tettem, mert minden ide köt. Ekkor jött az utánpótlás, aminek sikere további lendületet adott, csakúgy mit az ifjúsági csapat bronzérme. Úgyhogy az edzői hullámvasút engem is elért, de fel kell állni.
- Összességében nem bánta meg, hogy ezt a pályát választotta? Lehetett volna sokkal nyugodtabb élete.
Soha nem bántam meg, hogy a kézilabdát választottam, annak ellenére sem hogy, többször kerültem padlóra lelkileg és anyagilag is. Ha újra kéne kezdeni, akkor is így döntenék - persze akkor kitenném azt a négy embert. A legnagyobb segítség természetesen mindig a család volt, de szükség volt akaraterőre is. Sokat köszönhetek Molnár Sándornak, aki szakosztályvezető volt már 1980-ban is, és aki a megyében is itt volt velem. Büszke vagyok a nemzetközi diplomámra, aminek az is rangot ad, hogy a szigoráról híres Mocsai Lajos, a válogatott egykori edzője volt a szaktanárom a tanulmányom során. A legnagyobb elismerés azonban talán mégis az, hogy tisztelettel beszélnek rólam a kézilabdások, mert bár kemény voltam, de soha nem bántottam senkit, midig sportszerűen játszottam.