Fura dolgokra képes az elkeseredett ember. Például arra, hogy készít egy óriásplakátot, ráírja, hogy ő is a kommunisták (szocialisták) áldozata, kéri a szemlélőt, hogy menjen oda hozzá és beszélgessen vele, majd a transzparenssel kivonul a város főterére, hogy délelőttönként az arra járók rendelkezésére álljon. Praktikus okokból készít egy kétoldalas ismertetőt, amelyben vázolja, hogyan vált áldozattá, és az emlékeztetőt átadja az arra járóknak. Ha valaki beszélgetni kíván vele, nem szükséges újra meg újra elmesélnie történetét, amely csak apropó a beszélgetésre, mert ezúttal a választás a téma. Nem is az, hogy kire szavazzunk, sokkal inkább, hogy kire ne. És mert erre vonatkozóan olyan ember ad tanácsot, aki a saját bőrén tapasztalta meg a demokrácia megcsúfolását, hitelességéhez aligha férhet kétség. Tény, hogy több mint egy évvel ezelőtt eltávolították az állásából, ahol tizennyolc évig dolgozott, és az is tény, hogy azóta a városban nem kap a képzettségének megfelelő munkát.
Persze nem ő az egyetlen, aki elveszítette a munkahelyét. Igaz, nem mindenki mondhatja el magáról, hogy azért bocsátottak el, mert meg merte mondani a véleményét, mert több éven át következetesen szembehelyezkedett a munkahelyi vezetőkkel, és tiltakozó akciókat szervezett ellenük. A többség nem hívta fel magára a figyelmet semmiféle „bátor tettel”, mindössze nem volt rájuk szükség.
Ha az asztalos a fával jó viszonyban van, de a vezetői instrukcióknak fittyet hány, ha azzal bízzák meg, hogy széket csináljon, ő azonban asztalt készít, mondván, hogy az szebb, előbb-utóbb másik műhelyt kell keresnie.
Kétségkívül áldozat az ember a téren. Szerinte a kommunistáké, illetve a szocialistáké, mások szerint inkább önmagáé. Azt mondja, összeférhetetlenséggel vádolták, holott nem ilyen. Mindössze vannak emberek, akikkel nem tud összeférni, de velük nem is akar. Azt is mondja, hogy a kollegái nem álltak ki érte, pedig az ő érdekükben is szól. Azt mondta ki, amit a többiek egymás között pusmogtak, de rajta kívül nyíltan soha senki nem vállalta fel a véleményét. Elpancsolnak a langyos vízben – mondja -, és igyekeznek megfelelni az elvárásnak, amely csupán annyi: nem szabad bántani a vezetést.
A kérdésre, hogy ha vezető lenne, és el kellene bocsátania valakit, kire esne a választása, azt feleli: arra, aki a legrosszabbul dolgozik. Azt a kérdést pedig, hogy miért nem áll be a sorba, nem érti. Miért kellene beállnia? Milyen sorba?
Van, aki megáll vele beszélgetni. Egy biciklit toló nyugdíjas nagy hangon meséli, hogy ő meg a nyilasok áldozata. Egy másik férfi csak odakérdez: „Miért nem megy inkább dolgozni?”
A férfi a téren folyamatosan munkát keres, most már bármilyen lehetőséggel beérné, önéletrajzát szinte minden helyi céghez beadta. Közben folyik a munkaügyi pere. Leginkább azt szeretné, ha megnyerné, és visszakerülhetne oda, ahonnan elküldték.
Újabb járókelő jelenik meg a téren. A transzparenses ember elindul, hogy neki is átadjon egy példányt a történetéből. Aztán újra egyedül marad. Mint Don Quijote a szélmalmokkal szemben.
