Olyan ez a kampány, mintha már meghirdették volna a kampánycsendet. Néha találunk a postaládánkban egy-egy kiadványt, valamelyik párt vagy civil szervezet hozzánk intézett szórólapját, előfordul, hogy prospektusokat, tollakat és öngyújtókat nyomnak a kezünkbe az utcán, némely választási tömörülés teleplakátolja a várost a jelöltjei képmásával, de ennél több nem történik. Ritkán hirdetnek választási fórumot. Nem invitálnak bennünket közéleti beszélgetésre, nem akarnak mozgósítani, meggyőzni arról, hogy hová érdemes tennünk az ikszet október elsején. Mintha meg lennének győződve arról, hogy mindez fölösleges, nem hoz semmiféle mérhető eredményt, a fejekben már úgyis eldőlt minden.
Nekünk, egyszerű választópolgároknak kicsit hiányzik a kampány izgalma. Úgy érezzük magunkat, mint ha olyan piacon járnánk, ahol kipakolták az árusok a portékáikat, és most csendben álldogálnak asztaluk mögött, mondván, látja a vevő, mi szerepel a kínálatban, ha akarja, megvesz. Úgysem fog malacot vásárolni, ha mindössze egy fej káposztára lenne szüksége.
Az igazi kereskedő persze tisztában van a kommunikáció varázslatos erejével, tudja, hogy a legtöbb ember hasába kisebb-nagyobb lyukat lehet beszélni, a szép csomagolás kívánatossá teszi a silány árut is, és a jó marketing soha nem marad hatás nélkül. Lemondani a kampány-adta lehetőségekről csak akkor szabad, ha biztosak vagyunk benne, hogy akkor is megnyerjük a futóversenyt, ha hátrafelé szaladunk, vagy ha olyan településen indulunk a választáson, ahol rajtunk kívül senki sem jelöltette magát, mert abban az esetben értelmetlen lenne kínálgatni a programunkat, lévén az egyetlen választható. Ahol azonban több jelölt van, nem lehet előre megjósolni a végeredményt, a kampány átrendezheti az erőviszonyokat.
Az esélyeket természetesen csak a jó kampány növeli: ha a jelölt közéleti tájékozatlansága nyilvánvaló, ha alapvető adatokról sincs fogalma, ha programja olyan ígéreteket tartalmaz, amelyeknek az égvilágon semmi közük nincs a realitásokhoz, akkor jobban tenné, ha inkább hallgatna, mert megnyilatkozásaival nemcsak önmaga esélyeit csökkenti, de a vele egy lobogó alatt indulók is jelentős veszteségeket könyvelhetnek el. Az sem ígér nagy sikereket, ha az egy szervezethez tartozó jelöltek túlságosan egyformán nyilatkoznak meg, kizárólag közös programjuk van, azt a benyomást keltik, hogy csak csoportban tudnak létezni, és akár a klónok, saját arccal, önálló gondolattal nem rendelkeznek. Sajátos kampányfogás, ha a jelölő szervezet titkos összejöveteleket tart, a mítingeket sehol sem hirdeti meg, valószínűleg riadóláncon át értesíti a sajátjait, nem tart igényt idegenekre, a tagok szeretnek maguk között lenni, és a jelek szerint nem túlságosan érdekli őket a rájuk szavazók száma, pedig elegendő voks nélkül aligha lesz közülük bárki a városirányító csapat tagja a következő négy évben.
A kampánynak még nincs vége, a finis még előttünk van. Lehet, hogy mindenki az utolsó hétre tartogatja a meglepetést, veti be a csodafegyvert, de az is elképzelhető, hogy nem gyorsul a tempó, nem emelkedik a hőfok, végig kitart a lassú, langyos – zsibbadt - várakozás.
Akár így, akár úgy, hamarosan túljutunk rajta. Azután pedig – ahogyan nagyanyám mondta – amilyet szakítottunk, olyat fogunk szagolni.
