Indig Péterrel, az ikrek édesapjával egy osztályba jártak a Széchenyi István Szakközépiskolában. Mindketten erőműgépészként végeztek ’93 -ban, szépen elballagtak, és csak öt év múlva „futottak össze” újból, a DE Rt balatonkenesei üdülőjében. Romantikus, mondom erre én. Hát még, mikor Péter túrázni hívott – nosztalgiázik Ildikó. Előtte felhívtam, mit vigyek magammal, hogyan öltözzek, és megkérdeztem, kik vesznek még részt a túrán. Hát te meg én, felelte Péter. 2000-ben házasodtak össze. Mivel mindketten műszakoztak, öthetente volt egy közös szabad hétvégéjük, gyakran előfordult az is, hogy munkából jövet-menet, a kerékpárúton találkoztak össze. Alig telt el egy év, kiderült, hogy a fiatalasszony várandós, de kevéssel ezután – szerencsére, még időben az orvosi beavatkozáshoz – az is, hogy méhen kívüli terhes. Egy év múlva ugyanez történt. Ismét szerencséjük volt, hogy az orvos időben felismerte a bajt, a második műtét azonban azzal is járt, hogy el kellett fogadniuk: természetes úton már nem foganhat gyermekük.

Úgy döntöttek, hogy, mint sokan mások, megpróbálkoznak a mesterséges megtermékenyítéssel. Szerencséjük volt. Már elsőre sikerült.

Túl jól – ahogy az első ultrahangos vizsgálaton viccelődött az orvos. Számítottak rá, hogy ikreik lesznek, és gondolták: ideális lenne, ha egyikük lánynak, másikuk fiúnak születne. Most már így a jó – sóhajtja Péter, miközben kezünkben jóllakottan, elégedetten pilled a három kislány.

Szerencséjük volt. A lányokat sikerült egészen a terhesség harminchetedik hetéig hordani, szemben az átlagos idővel, amely hármas ikrek esetében harminckét hét. Így aztán Fanninak, Henriettának és Zitának volt ideje megerősödni, és alaposan felülmúlni az ikrek átlagos születési súlyát. Zita 2550 grammal, 51 centiméteresen, Fanni 2560 grammal és 52 centiméterrel, Henrietta 1960 grammal és 46 centiméterrel jött a világra 2004. november 22-én. Egyiküket sem kellett inkubátorban gondozni, és tíz nappal a nagy esemény után már elfoglalhatták álomszép gyerekszobájukat a saját otthonukban.

Szüleik már az első otthoni fürdetésnél levágták a karszalagokat, hiszen tökéletesen meg tudják különböztetni három lányukat. Azt is hallják, melyikük sír épen, sőt, már azt is: komoly-e a baj, vagy csupán egy kis „balhézásról” van szó. A legjobb érdekérvényesítő Fanni. Ha valami nem tetszik neki, sikít. Látogatásomkor is ő kap először enni. Nem lehet várakoztatni, de amint nyakába kerül az előke, elcsendesedve várja a fejleményeket.

Indigéknek egyébként az anyatejjel is nagy szerencséjük volt. Ildikó együtt várta a szülést az utca végében lakó szomszédasszonyukkal, akinek az ikrek előtt egy nappal jött világra a babája. Ő pótolja az anyatejet nap mint nap, így a három Indig baba megnyugtató mennyiséghez jut.

Persze, a háztartásra az óta igen kevés idő marad – mondja a harminc éves anyuka. Szerencse, hogy a nagymamák szinte versengenek a feladatok átvállalásában. Csupán azt nehezményezik, hogy a fiatalok nem hívják őket elégszer.

Amikor megszülettek a gyerekek, a házaspár igen nagylelkű támogatásban részesült közös munkáltatójától. Most megvan mindenük, s hogy mi lesz a jövőben? Ildikó kicsit szorong: ketten megéltünk a keresetünkből… Péter optimistább: öten is meg fogunk. Amíg Indig anyuka az ajtóhoz kísér, biztat, telefonáljak bátran, ha eszembe jutna valami újabb kérdés. Amióta itthon vannak a kórházból, egyszer tették meg, hogy mindent kihúztak, kikapcsoltak, hát, éppen akkor szállították volna ki nekik a nagytételben megrendelt pelenkát.