Makra Mónika végzős hadtörténész hallgató, Gárdonyi Adrienn német nemzetiségi tanító és néptáncoktató. Mindketten Taksonyban nevelkedtek, azon a Pest megyei településen, ahonnan 736 – a településsel akkor egy közigazgatási egységbe tartozó Dunavarsányból pedig 25 - német nemzetiségű vagy annak titulált személyt hurcoltak el a Szovjetunióba 1945 januárjában. Mónika egyetemi dolgozatot írt róluk, Adrienn pedig a Baranya megyei német nemzetiségi önkormányzat pályázatának köszönhetően járt kutatóúton az ukrajnai munkatáborokban, így mélyültek el ismeretei a témáben. Közös könyvük a Taksonyból és Dunavarsányból elhurcoltak történetét dolgozza fel. Állami pályázati támogatásból adták ki, amit az tett lehetővé, hogy a kormány a Szovjetunióba vitt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévévé nyilvánította 2015-öt és ’16-ot.

A kötetben megjelenő riportok egy részét Szebeni Ilona készítette, a többit Mónika és Adrienn, akik házról házra járva keresték a málenkij robot túlélőit és hozzátartozóikat.
Makra Mónika kiemelte: a mai napig kevesen tudják, mi a különbég a GULAG és a (G)UPVI között. Előbbi azoknak az orosz munkatáboroknak a főparancsnoksága volt, ahová bírósági ítélet alapján kerültek az emberek politikai vagy köztörvényes elítéltként, jellemzően koncepciós perek és koholt vádak alapján. Utóbbi a Hadifogoly- és Internáltügyi (Fő)parancsnokság rövidítése, és azokat a táborokat jelöli, ahová bírósági ítélet nélkül, tömegével hurcolták az embereket hadifogolyként illetve internáltként, katonai jóvátétel jogcímén. Míg a GULAG-ba körülbelül 20-30 ezer, a (G)UPVI-ba mintegy 800 ezer embert vittek el Magyarországról. A központilag előírt létszámot gyakran úgy teljesítették a szovjet katonák, hogy civileket fogdostak össze az utcáról. Emiatt fordulhatott elő, hogy a deportáltak közé gyerekek, öregemberek és állapotos nők is kerültek, akiknek még kevesebb esélyük volt túlélni a kényszermunkatáborok poklát. A 3-5 naposnak ígért "kis munkából" három-öt év lett, amely alatt a hozzátartozók sok esetben semmit vagy szinte semmit nem tudtak az eltűnt családtagokról. 

 
Az Államvédelmi Bizottság 0060-as határozata alapján a német származású lakosságot is internálták a szovjet kényszermunkatáborokba. A válogatás sok esetben a név hangzása alapján történt és 139 Pest megyei települést érintett. Taksonyban ’45 januárjában hirdették ki az ÁVB rendeletét. Az internálásra kijelöltek 15 napi élelmet vihettek magukkal a másfél hónapig tartó útra, de sokan ennyit sem tudtak összekaparni vagy elvonni a családtól a háború miatt kialakult általános nélkülözésben.  Az utat a Donyec-medencéig vagonokban tették meg, fagyoskodva, éhezve, szomjazva, a legelemibb higiéniai feltételek nélkül. Sokan már menet közben meghaltak.

A taksonyiakat főként szénbányákban dolgoztatták a szovjetek. A legnehezebb fizikai munkát kellett végezniük napi 10-12 órán át, miközben híg zöldséglevesen éltek. A gulagokból és gupvikból csak a foglyok 20-30 százaléka tért haza.

Az Emlékezz Ránk! című könyv legmegrázóbb fejezete a nőkről szól. A 90 éves, jelenleg városunkban élő Stucz Ádám is úgy emlékszik vissza: a legnehezebb az volt számára, hogy látnia kellett a szenvedésüket. Mivel a nemzetközi Vöröskereszt elérte, hogy a munkatáborokból el kellett engedni a terhes asszonyokat, a fogolynők injekciót kaptak, hogy ne menstruáljanak. Ennek következtében többen sohasem szülhettek.

A szovjet kormány 1946-tól engedélyezte, hogy a kényszermunkások levelezzenek, de küldeményeiket ellenőrizték, így azok rendszerint úgy végződtek, ahogyan a 19 évesen Taksonyból elhurcolt Wágner Teréz egyik utolsó híradása szüleihez: "Maradok szeretettel a messze távolból."  

Sokan megkeseredett, beteg emberként tértek haza, sokakat pedig az otthon sem várt meg, mivel időközben a családjukat kitelepítették.

A könyvbemutatón levélrészleteket, verseket olvastak fel a dunavarsányi Ars Poetica Egyesület tagjai, a szerzőket pedig Györke Erzsébet taksonyi képviselő mutatta be. Mint mondta, Taksonyban 1995-ben kezdődött el a kollektív emlékezés. Megkérték a pedagógusokat, kérjék meg a gyerekeket, hogy kérdezősködjenek otthon, aminek köszönhetően több mint ötszáz elhurcolt személyt sikerült azonosítani.

A szerzők szeretnék folytatni és az egész ország területére kibővíteni a kutatást, mert úgy gondolják, az emberi tragédiákat, a rengeteg gyászt és fájdalmat csak úgy lehet lezárni, ha méltó emléket kapnak az áldozatok. (Akinek hiteles információi, dokumentumai vannak a malenkij robotról, az emlekezzrank@gmail.com címen vagy a 20-32-62-598-as telefonszámon keresheti őket.)

A rendezvényen részt vett az ugyancsak Taksonyból elhurcolt, ma Százhalombattán élő Stucz Ádám családja is. Ifjabb Stucz Ádám elmondta, hogy édesapja sokat mesélt nekik a szovjet kényszermunkatáborról, ahol 19 éves korától 23 éves koráig tartották fogva. A család 1962-ben települt Százhalombattára.