„- Feltaláltam egy hajvágó-szerkezetet: a vendég beledugja a fejét, és a gép levágja a haját. - De hát az embereknek különböző a fejformájuk. - Eleinte még igen…”
Azt hiszitek, nekem könnyű! Mer’ nagy vagyok, meg erős. Pedig nem is. Mer’hogy túl nagy vagyok. Meg túl erős is. Óvatosan idelépek-odalépek, aztán egyből elkezdtek kiabálni, hogy „jaj, a csendes övezetem!” meg hogy „jaj, a természetvédelmi területem!”. Maradjak tán egyhelyben? Ne terjeszkedjek? Ne hízzak? Ne sokasodjak? Azt szeretnétek? Húzzam meg magam?! Vegyek vissza magamból, mi?! Azt szeretnétek látni, mi?! … Jaj, bocs! Néha elragadtatom magam. Mert én csak jót akarok mindenkinek. Sokat, olcsón. Ez csak jó, nem? Akkora árut zúdítok rátok, hogy ki sem látszotok, és mi a hála? Szitok. Sőt, perek! Na, jó pénzt is hoztok, de hát ez a minimum. Én hálára vágyom! Odaadásra! Ahogy a dolgozócskáimtól.
Például kitaláltam nekik ezt a jó kis hierarchikus elrendezést. Hozzám bárki jöhet. Persze először mindenkinek ki kell állni egy-két próbát. Ez kemény menet. Erre találtam ki például az egyik kajás helyen, hogy a kezdő dolgozók jól látható zöld táblácskával kell, hogy a vevők elé álljanak. Ez klassz, mert így mindenki látja rajtuk, hogy ők is ugyanolyan emberek, az utcáról jöttek és lám! már van nekik céges hovatartozásuk. És nem is akárhova, hiszen Hozzám! Aztán az a legjobb, hogy mindenkinek megvan a lehetősége, hogy idővel és szorgos munkával a zöld táblácskát pirosra cserélje. Na, mondjuk ezért el kell viselni, hogy a már aranytáblácskások úgy beszéljenek velük a vevők előtt, mint egy kutyával, de ez csak a kiképzés része.
Ezt a pult előtt álló vásárló nem értheti! De a kíváncsiságát máris felkeltette a dolog, és alig várja, hogy a nyári szünetben a zöldellő hegyek helyett ő is kapjon egy zöld táblácskát. Mert azt mindenki beláthatja, hogy hozzám tartozni csudaklassz! Van például olyan, hogy egész nap csak görizni kell. Meg néha árut feltölteni, takarítani, leltározni, pénztározni, meg amit még kitalálok. Nekem dolgozni azért is klassz, mert nem fizetek sokat. Most azt gondolhatjátok, ez hülyeség pedig nem!
Kicsi pénzzel hol lehet jól vásárolni? Ahol sok árut kínálnak olcsón. Hol van ez? Hát nálam! Ezzel is erősítem dolgozócskáimban az összetartozást. Meg a tréningekkel. Hát ki csinált itt csoporttréninget, míg én nem voltam? Azt se tudták, mi az. Most is néha azt hiszik, azért csinálom, hogy kifigyeljem a hozzám való lojalitásukat, és attól tegyem függővé további pályafutásukat.
Pedig nem, hanem azért, hogy … ööö … mert … na, mindegy! Különben is odafigyelek rájuk mindig, mindenhol. Például direkt van olyan belső kamerahálózatom, hogy mind-annyiukkal szinte egész nap együtt legyek. Egyszer mondták, hogy a személyzeti vécét is bekameráztam. Na, jó, egyszer igen. De soha többé! Ez az egész napos figyelés azért kell, hogy a megfelelő időben aztán azok, akik megérdemlik, megkaphassák a piros vagy az aranytáblácskájukat. Vagy a céges mobilt. Vagy a céges kocsit. Ehhez persze nagyon-nagyon odaadónak és szófogadónak kell lenni. Tudom, hogy ez nektek nehezen megy. Megszakad a szívem, amikor olvasgatom a jelentéseket, és azt tapasztalom, hogy céges telefonról intézitek a magánügyeiteket, céges kocsival hurcibáljátok a családotokat és úgy általában is, ott lopjátok meg a céget, ahol éritek. Csak míg régebben a cégetek úgy volt a tiétek, hogy tényleg hazahordhattátok, a kutya sem törődött vele, most úgy a tiétek, mint a napsütés vagy a holdfény. Na, ezért is vagyok olyan óvatos a fizetéseknél!
Nem kívánom pénzért megvenni a dolgozóim lelkét. Arra ott van a vásárlóközönség. Oh, azok az édes vásárlók! Szeretem a dolgozóimat is, persze. Leginkább azért, mert valamikor ők is vásárlók voltak, és ha kirúgom őket, megint azok lesznek. Nos, a vásárló a legjobb dolog a pénz feltalálása óta! Annyira kevés kell neki, és olyan sokat ad érte! Mondjuk a kedvencem, és egy csomó helyen csinálom is, hogy kiírom azt, hogy: AKCIÓ. Öt betű és az utca egyszerű gyermeke egy csapásra vásárlóvá érik. Aztán akár nem is kell, hogy azt a valamit tényleg olcsóbban adjam. Minek? Utánanéz? Dehogy! Megveszi? Miazhogy! Bele a kocsiba! Sőt, egyből egy tucattal! Imádom! Néha a pénztárnál felvonja a szemöldökét? De akkor ott az én drága dolgozóm, aki már három órája nem volt pisilni és különben is ez már a huszonnyolcadik reklamáló, arról nem is beszélve, hogy eredetileg szabadnapos lett volna, de nagyon szeretne aranytáblácskát, hát bejött…
És akkor ő elintézi: „na, kell vagy nem? ne tartsa fel a sort!” Én mondtam neki, hogy így kell csinálni, nehogy a sorban hátrébbállók megunják a várakozást, és a végén ne vásároljanak! Mindent így szoktunk intézni: gyorsan, hatékonyan. Ja! A legfontosabbat majdnem kihagytam: mosolyogva! Mert ha mosolygunk (azt hisszük mi is, a vevő is) nincs baj. Ezért is tegeződünk. Hogy érezze a nép, hogy én a haverja vagyok, a barátja, sőt a testvére. A Nagy Testvére, aki ott segít, ahol tud. Meg ott is, ahol nem tud. Meg ott is és akkor is, ahol és amikor nem is akarnád! Ott vagyok mindig és mindenhol! Nagy vagyok! Hatalmas! Hahaha! Úgyhogy több tiszteletet! Oké?! Különben mehettek vissza kis boltjaitokba dumcsizni az eladóval, vagy a kockás terítő mellé a kisvendéglőkbe! Na.
Például kitaláltam nekik ezt a jó kis hierarchikus elrendezést. Hozzám bárki jöhet. Persze először mindenkinek ki kell állni egy-két próbát. Ez kemény menet. Erre találtam ki például az egyik kajás helyen, hogy a kezdő dolgozók jól látható zöld táblácskával kell, hogy a vevők elé álljanak. Ez klassz, mert így mindenki látja rajtuk, hogy ők is ugyanolyan emberek, az utcáról jöttek és lám! már van nekik céges hovatartozásuk. És nem is akárhova, hiszen Hozzám! Aztán az a legjobb, hogy mindenkinek megvan a lehetősége, hogy idővel és szorgos munkával a zöld táblácskát pirosra cserélje. Na, mondjuk ezért el kell viselni, hogy a már aranytáblácskások úgy beszéljenek velük a vevők előtt, mint egy kutyával, de ez csak a kiképzés része.
Ezt a pult előtt álló vásárló nem értheti! De a kíváncsiságát máris felkeltette a dolog, és alig várja, hogy a nyári szünetben a zöldellő hegyek helyett ő is kapjon egy zöld táblácskát. Mert azt mindenki beláthatja, hogy hozzám tartozni csudaklassz! Van például olyan, hogy egész nap csak görizni kell. Meg néha árut feltölteni, takarítani, leltározni, pénztározni, meg amit még kitalálok. Nekem dolgozni azért is klassz, mert nem fizetek sokat. Most azt gondolhatjátok, ez hülyeség pedig nem!
Kicsi pénzzel hol lehet jól vásárolni? Ahol sok árut kínálnak olcsón. Hol van ez? Hát nálam! Ezzel is erősítem dolgozócskáimban az összetartozást. Meg a tréningekkel. Hát ki csinált itt csoporttréninget, míg én nem voltam? Azt se tudták, mi az. Most is néha azt hiszik, azért csinálom, hogy kifigyeljem a hozzám való lojalitásukat, és attól tegyem függővé további pályafutásukat.
Pedig nem, hanem azért, hogy … ööö … mert … na, mindegy! Különben is odafigyelek rájuk mindig, mindenhol. Például direkt van olyan belső kamerahálózatom, hogy mind-annyiukkal szinte egész nap együtt legyek. Egyszer mondták, hogy a személyzeti vécét is bekameráztam. Na, jó, egyszer igen. De soha többé! Ez az egész napos figyelés azért kell, hogy a megfelelő időben aztán azok, akik megérdemlik, megkaphassák a piros vagy az aranytáblácskájukat. Vagy a céges mobilt. Vagy a céges kocsit. Ehhez persze nagyon-nagyon odaadónak és szófogadónak kell lenni. Tudom, hogy ez nektek nehezen megy. Megszakad a szívem, amikor olvasgatom a jelentéseket, és azt tapasztalom, hogy céges telefonról intézitek a magánügyeiteket, céges kocsival hurcibáljátok a családotokat és úgy általában is, ott lopjátok meg a céget, ahol éritek. Csak míg régebben a cégetek úgy volt a tiétek, hogy tényleg hazahordhattátok, a kutya sem törődött vele, most úgy a tiétek, mint a napsütés vagy a holdfény. Na, ezért is vagyok olyan óvatos a fizetéseknél!
Nem kívánom pénzért megvenni a dolgozóim lelkét. Arra ott van a vásárlóközönség. Oh, azok az édes vásárlók! Szeretem a dolgozóimat is, persze. Leginkább azért, mert valamikor ők is vásárlók voltak, és ha kirúgom őket, megint azok lesznek. Nos, a vásárló a legjobb dolog a pénz feltalálása óta! Annyira kevés kell neki, és olyan sokat ad érte! Mondjuk a kedvencem, és egy csomó helyen csinálom is, hogy kiírom azt, hogy: AKCIÓ. Öt betű és az utca egyszerű gyermeke egy csapásra vásárlóvá érik. Aztán akár nem is kell, hogy azt a valamit tényleg olcsóbban adjam. Minek? Utánanéz? Dehogy! Megveszi? Miazhogy! Bele a kocsiba! Sőt, egyből egy tucattal! Imádom! Néha a pénztárnál felvonja a szemöldökét? De akkor ott az én drága dolgozóm, aki már három órája nem volt pisilni és különben is ez már a huszonnyolcadik reklamáló, arról nem is beszélve, hogy eredetileg szabadnapos lett volna, de nagyon szeretne aranytáblácskát, hát bejött…
És akkor ő elintézi: „na, kell vagy nem? ne tartsa fel a sort!” Én mondtam neki, hogy így kell csinálni, nehogy a sorban hátrébbállók megunják a várakozást, és a végén ne vásároljanak! Mindent így szoktunk intézni: gyorsan, hatékonyan. Ja! A legfontosabbat majdnem kihagytam: mosolyogva! Mert ha mosolygunk (azt hisszük mi is, a vevő is) nincs baj. Ezért is tegeződünk. Hogy érezze a nép, hogy én a haverja vagyok, a barátja, sőt a testvére. A Nagy Testvére, aki ott segít, ahol tud. Meg ott is, ahol nem tud. Meg ott is és akkor is, ahol és amikor nem is akarnád! Ott vagyok mindig és mindenhol! Nagy vagyok! Hatalmas! Hahaha! Úgyhogy több tiszteletet! Oké?! Különben mehettek vissza kis boltjaitokba dumcsizni az eladóval, vagy a kockás terítő mellé a kisvendéglőkbe! Na.
