Szívemből szóltak Sárosi Gábor református lelkész szavai, amiket a Trianoni megemlékezésen fogalmazott meg. Nem kevesebbet tett, mint azt, hogy megkérdőjelezte a Himnusz két sorának állítását: „Megbűnhődte már e nép / A múltat s jövendőt!” Kölcsey kora óta politikusaink szavát követve, vagy a rossz döntésekbe belefáradva igen sok, végzetes hibát követett el népünk. Egyiket például a márciusi ifjak, amikor Erdély népeinek megkérdezése nélkül, egyoldalúan kinyilvánították a „két magyar haza unióját”. A következményeket tudjuk, lángba borult Erdély majd a Délvidék, és a forradalmi sereg vezérkarának hadosztályokat kellett átvezényelnie, míg végül rend lett. Ez is hozzájárult a Trianoni tragédiához.
Tévedés ne essék, magam is gyalázatosnak, vérforralóan igazságtalannak tudom a diktátumot. Helyesen tette szóvá Tőkéczki a nagy székely körvasút egyik szakaszát, amit maguknak követeltek és kaptak meg az akkori román politikusok. Én hozzátenném még Benes vágyálmát az észak-déli „szláv korridorról”, amit Stromfeld Aurél hiúsított meg. Vagy azt, hogy Szabadkát és környékét eredetileg Magyarországnak ítélték, de egy szerb lovasezred katonai erőfölénnyel élt. Szóljunk Barnhotz ezredesről is, az amerikai katonai misszió vezetőjéről. Neki köszönhetjük, hogy a román királyi csapatok nem szállították Bukarestbe a Nemzeti Múzeum valamennyi leletét és dokumentumát.
De mégis, mintha valami hiányozna a Trianonról emlékezők okfejtéséből. Mikor mondják ki végre, hogy a Monarchia évtizedeiben arányt tévesztve játszottunk „nagyhatalmasdit”? Való igaz volt Tőkéczki ténymegállapítása az 1900-as években megalkotott kisebbségi törvényről, de arról nem szólt, hogy a nemzetiségek már többet követeltek: autonómiát. Ám az akkori politika szereplői alkudozás helyett szőnyeg alá söpörték az égető problémákat. (Ezért áhítozik most egyébként a Székelyföld és a Vajdaság.) A korszakot vizsgáló történészeink górcső alá vették a Trianont kiváltó események valós okait, az akkor elkövetett súlyos politikai hibákat. De miért nem adják igazán közzé mindezt az elkövetkezendő generációknak? Mert a történelem vizsgálatának elsődleges célja az, hogy egy nép, etnikum ne kövesse el még egyszer ugyanazokat a hibákat.
Szólnék még a manapság mennyekbe menesztett Monarchiáról. Helyezzük a mérleg egyik serpenyőjébe a nagyléptékű ipari, gazdasági, polgári fejlődést, a nagyszabású építkezéseket, az infrastruktúra fejlesztését, a másikba pedig a félfeudális államformát, a nagyságos, tekintetes, méltóságos, kegyelmes, nagykegyelmű, (időnként félkegyelmű) urak világát. A közhivatalokat elözönlő, korrupcióra mindig hajlamos dzsentrik hadát. És ami a legsúlyosabban húz a latba, az uradalmi cselédek, a zsellérek millióit, akiknek esélyük sem volt, hogy a nemzet tudatos tagjaivá váljanak. Döntse el ki-ki maga, merre billenne a mérleg nyelve, mert úgy hiszem, áttételesen ennek is volt némi köze a Trianoni tragédiához.
Valósnak érzem Tőkéczki tanulságait Trianonról. Nem célszerű revíziós álmokat kergetni, és az is igaz, hogy a politikában a nemzeti érdekeket csak az erőviszonyok pontos ismeretében lehet és kell érvényesíteni. De ha csak a piaci érdekekhez, a nagytőkéhez igazodunk, azt az ország, a nemzet sínyli meg. Valóban fontos lenne a kulturális felemelkedés, hogy a magyarság ismét az európaiság hordozója lehessen.
Újabban „európásdit” játszunk, mintha az Unió mindent megoldana. Pedig magunknak kellene kikaparnunk a gesztenyét. Ezért szomorodtam el, amikor a kormányfő „biztatásként” értékelte elmarasztalásunkat. És ezzel behajóztunk a nemzetközi vizekre. Mert ezzel kapcsolatos Sárosi Gábor másik gondolata. Nemrég ünnepeltük anyák napját. Vajon eszünkbe jutott-e a mi nagy közös anyánknak, Magyarországnak a határainkon kívül rekedt magyarság sorsa? Mintha az anyaország nem viselkedne velük mindig igazi anyaként. Nézhetjük-e tétlenül, hogy a román parlament alsó és felső háza, valamennyi politikai párt elutasította a nemzetiségi törvényt? Segítettük-e az RMDSZ és a Magyar Polgári Szövetség konszenzusának megteremtését? Mert ezek a kérdések az anyaország felelősségét is felvetik.
Nézzünk hát előbb önmagunkba! Akkor talán nyugodtabb lelkiismerettel énekelhetnénk balsorsunkról. Akár a Trianoni megemlékezéseken is.
Tévedés ne essék, magam is gyalázatosnak, vérforralóan igazságtalannak tudom a diktátumot. Helyesen tette szóvá Tőkéczki a nagy székely körvasút egyik szakaszát, amit maguknak követeltek és kaptak meg az akkori román politikusok. Én hozzátenném még Benes vágyálmát az észak-déli „szláv korridorról”, amit Stromfeld Aurél hiúsított meg. Vagy azt, hogy Szabadkát és környékét eredetileg Magyarországnak ítélték, de egy szerb lovasezred katonai erőfölénnyel élt. Szóljunk Barnhotz ezredesről is, az amerikai katonai misszió vezetőjéről. Neki köszönhetjük, hogy a román királyi csapatok nem szállították Bukarestbe a Nemzeti Múzeum valamennyi leletét és dokumentumát.
De mégis, mintha valami hiányozna a Trianonról emlékezők okfejtéséből. Mikor mondják ki végre, hogy a Monarchia évtizedeiben arányt tévesztve játszottunk „nagyhatalmasdit”? Való igaz volt Tőkéczki ténymegállapítása az 1900-as években megalkotott kisebbségi törvényről, de arról nem szólt, hogy a nemzetiségek már többet követeltek: autonómiát. Ám az akkori politika szereplői alkudozás helyett szőnyeg alá söpörték az égető problémákat. (Ezért áhítozik most egyébként a Székelyföld és a Vajdaság.) A korszakot vizsgáló történészeink górcső alá vették a Trianont kiváltó események valós okait, az akkor elkövetett súlyos politikai hibákat. De miért nem adják igazán közzé mindezt az elkövetkezendő generációknak? Mert a történelem vizsgálatának elsődleges célja az, hogy egy nép, etnikum ne kövesse el még egyszer ugyanazokat a hibákat.
Szólnék még a manapság mennyekbe menesztett Monarchiáról. Helyezzük a mérleg egyik serpenyőjébe a nagyléptékű ipari, gazdasági, polgári fejlődést, a nagyszabású építkezéseket, az infrastruktúra fejlesztését, a másikba pedig a félfeudális államformát, a nagyságos, tekintetes, méltóságos, kegyelmes, nagykegyelmű, (időnként félkegyelmű) urak világát. A közhivatalokat elözönlő, korrupcióra mindig hajlamos dzsentrik hadát. És ami a legsúlyosabban húz a latba, az uradalmi cselédek, a zsellérek millióit, akiknek esélyük sem volt, hogy a nemzet tudatos tagjaivá váljanak. Döntse el ki-ki maga, merre billenne a mérleg nyelve, mert úgy hiszem, áttételesen ennek is volt némi köze a Trianoni tragédiához.
Valósnak érzem Tőkéczki tanulságait Trianonról. Nem célszerű revíziós álmokat kergetni, és az is igaz, hogy a politikában a nemzeti érdekeket csak az erőviszonyok pontos ismeretében lehet és kell érvényesíteni. De ha csak a piaci érdekekhez, a nagytőkéhez igazodunk, azt az ország, a nemzet sínyli meg. Valóban fontos lenne a kulturális felemelkedés, hogy a magyarság ismét az európaiság hordozója lehessen.
Újabban „európásdit” játszunk, mintha az Unió mindent megoldana. Pedig magunknak kellene kikaparnunk a gesztenyét. Ezért szomorodtam el, amikor a kormányfő „biztatásként” értékelte elmarasztalásunkat. És ezzel behajóztunk a nemzetközi vizekre. Mert ezzel kapcsolatos Sárosi Gábor másik gondolata. Nemrég ünnepeltük anyák napját. Vajon eszünkbe jutott-e a mi nagy közös anyánknak, Magyarországnak a határainkon kívül rekedt magyarság sorsa? Mintha az anyaország nem viselkedne velük mindig igazi anyaként. Nézhetjük-e tétlenül, hogy a román parlament alsó és felső háza, valamennyi politikai párt elutasította a nemzetiségi törvényt? Segítettük-e az RMDSZ és a Magyar Polgári Szövetség konszenzusának megteremtését? Mert ezek a kérdések az anyaország felelősségét is felvetik.
Nézzünk hát előbb önmagunkba! Akkor talán nyugodtabb lelkiismerettel énekelhetnénk balsorsunkról. Akár a Trianoni megemlékezéseken is.
