Amíg a hajónyi újságíróra várunk az új kikötőben, szóba kerül, micsoda élet volt itt anno, amikor telket vett Füreden a sok pesti, amikor esténként élőzene szólt a Halászcsárdában, amikor nem volt még annyi busz, se autó, menetrendszerinti hajójárat viszont igen. Valaki elmeséli, hogy szülni is azzal ment fel a fővárosba, és azzal is hozta haza a kisbabát. Valakik sírnak. Személyes emlékek kötik őket a dunafüredi hajókikötőhöz, ahol majdnem harminc év szünet után most újra elindul az élet.
Mikor befut végre az elegáns sétahajó, hosszú sorban lépnek partra a fővárosi újságírók meg idegenforgalmi szakemberek. Menet közben már sok mindent hallottak Battáról, a Summerfestről, a strandról, a sokféle kulturális programról, meg talán arról is, hogy a Halászcsárdában ma is remek halászlét főznek. Már a Régészeti Parkba tartó buszon ülünk, amikor az egyik azt mondja: „Hát, le a kalappal ez előtt a város előtt!”, a másik meg azt, hogy eljön nyáron, és megnézi magának azt a „Szomorfesztet”, klassz lehet. A Régészeti Parkban aztán folytatják az ámuldozást, a jegyzetelést, a fotózást, a kérdezősködést. Tetszik nekik minden. Remélhetőleg írnak, beszélnek majd róla sokat, és akkor jönnek a turisták – immár hajóval is – Battára. Bevételt hoznak az intézményeknek és a szolgáltatóknak, új lendületbe hozva ezzel a helyi kultúrát, gazdaságot, hosszú távon fenntartva a gazdagságot.
Lám, beérik lassan a sok-sok munka gyümölcse. Ha lehetett az iparvárosból néptáncos fellegvár, mért ne lehetne idegenforgalmi érdekesség, második Szentendre egyszer?
Miközben erről álmodom – tudom, nem egyedül -, a hajónyi újságíró és idegenforgalmi szakember egy rekonstruált bronzkori házban ücsörög. Aki jegyzetel, füzetét az ölében tartja, míg bronzkori ebédjük és a megterített asztalok egy ugyancsak sárból tapasztott, félig elkerített bronzkori pajtában várja őket. Szerették volna szabadtéren leültetni a vendégeket – mondja az igazgató asszony -, de a viharos szél minduntalan felborogatta a székeket.
A „bronzkori kényelem” akár romantikus is lehet. Egy kiránduló osztály vagy nyugdíjas csoport nyilván nem vár el luxuskörülményeket. Ha kicsit áznak-fáznak, majd megmelegszenek a buszon, ennyit megér a sok-sok ismeret, élmény, amivel a múzeum lelkes szakemberei kínálják őket. De egészen más igényekkel indul útra az a fajta turista, aki ugyancsak élményekre vágyik, de közben nem szeretne lemondani arról a komfortról sem, amihez mindennapi élete során szokott. Ez a fajta kiránduló szeret száraz, meleg helyen lenni, ha kint esik, és valószínűleg ahhoz is ragaszkodik, hogy ne billegjen az asztal a döngölt sárpadlón, miközben eszik. Persze minderre nem is sajnálja a pénzét: ahová ő megy, ott van bevétel és fellendülés.
Ha megépülne a Régészeti Parkban a régóta tervezett fogadóépület, abban biztosítani lehetne mindazt, amit egy igényes utazó méltán vár el egy európai hírű kirándulóhelytől. Ha megépülne, nem az időjárástól függne a park üzemelése, bevétele, és hosszú távon a jövője sem. Ha megépülne, állandó kiállítások, konferenciaterem, üzletek kaphatnának benne helyet, ami nyilvánvalóan újabb bevételeket hozna a parknak, és persze a városnak is. Nemcsak nyáron, hanem az egész év során. Ha megépülne… Addig azonban remek élményekkel térhetünk haza a Régészeti Parkból, ha szép volt az idő, és nem biztos, hogy visszavágyunk, ha esős, szeles napot fogtunk ki. Akik pedig komolyan gondolják, hogy Százhalombatta jövője az idegenforgalom – is – lehet, azok nyilván nem építhetik ezeket az ambíciókat olyan kiszámíthatatlan tényezőre, mint az időjárás.
A szellős és homályos bronzkori épületben a múzeumigazgató arról beszél, hogy a battai egyedülálló régészeti leletegyüttes és a félig-meddig érintetlen természet azt is lehetővé tenné, hogy egy történeti tájban újrateremtsük az őskort. Egy ilyen kiránduló, bemutató- és kutatóhely méltán tarthatna igényt arra is, hogy az európai kulturális örökség részévé váljon.
Kint erős, hideg szél fúj, de legalább az eső nem esik. A foszladozó felhőfátyolból úgy látszik, talán nem is fog egy ideig. A sajtótájékoztató egyik házigazdája felnéz, és azt mondja: „Kegyelmes hozzánk az ég.”
Lám, beérik lassan a sok-sok munka gyümölcse. Ha lehetett az iparvárosból néptáncos fellegvár, mért ne lehetne idegenforgalmi érdekesség, második Szentendre egyszer?
Miközben erről álmodom – tudom, nem egyedül -, a hajónyi újságíró és idegenforgalmi szakember egy rekonstruált bronzkori házban ücsörög. Aki jegyzetel, füzetét az ölében tartja, míg bronzkori ebédjük és a megterített asztalok egy ugyancsak sárból tapasztott, félig elkerített bronzkori pajtában várja őket. Szerették volna szabadtéren leültetni a vendégeket – mondja az igazgató asszony -, de a viharos szél minduntalan felborogatta a székeket.
A „bronzkori kényelem” akár romantikus is lehet. Egy kiránduló osztály vagy nyugdíjas csoport nyilván nem vár el luxuskörülményeket. Ha kicsit áznak-fáznak, majd megmelegszenek a buszon, ennyit megér a sok-sok ismeret, élmény, amivel a múzeum lelkes szakemberei kínálják őket. De egészen más igényekkel indul útra az a fajta turista, aki ugyancsak élményekre vágyik, de közben nem szeretne lemondani arról a komfortról sem, amihez mindennapi élete során szokott. Ez a fajta kiránduló szeret száraz, meleg helyen lenni, ha kint esik, és valószínűleg ahhoz is ragaszkodik, hogy ne billegjen az asztal a döngölt sárpadlón, miközben eszik. Persze minderre nem is sajnálja a pénzét: ahová ő megy, ott van bevétel és fellendülés.
Ha megépülne a Régészeti Parkban a régóta tervezett fogadóépület, abban biztosítani lehetne mindazt, amit egy igényes utazó méltán vár el egy európai hírű kirándulóhelytől. Ha megépülne, nem az időjárástól függne a park üzemelése, bevétele, és hosszú távon a jövője sem. Ha megépülne, állandó kiállítások, konferenciaterem, üzletek kaphatnának benne helyet, ami nyilvánvalóan újabb bevételeket hozna a parknak, és persze a városnak is. Nemcsak nyáron, hanem az egész év során. Ha megépülne… Addig azonban remek élményekkel térhetünk haza a Régészeti Parkból, ha szép volt az idő, és nem biztos, hogy visszavágyunk, ha esős, szeles napot fogtunk ki. Akik pedig komolyan gondolják, hogy Százhalombatta jövője az idegenforgalom – is – lehet, azok nyilván nem építhetik ezeket az ambíciókat olyan kiszámíthatatlan tényezőre, mint az időjárás.
A szellős és homályos bronzkori épületben a múzeumigazgató arról beszél, hogy a battai egyedülálló régészeti leletegyüttes és a félig-meddig érintetlen természet azt is lehetővé tenné, hogy egy történeti tájban újrateremtsük az őskort. Egy ilyen kiránduló, bemutató- és kutatóhely méltán tarthatna igényt arra is, hogy az európai kulturális örökség részévé váljon.
Kint erős, hideg szél fúj, de legalább az eső nem esik. A foszladozó felhőfátyolból úgy látszik, talán nem is fog egy ideig. A sajtótájékoztató egyik házigazdája felnéz, és azt mondja: „Kegyelmes hozzánk az ég.”
