Néhány hete, egy álmosítóan csendes, napfényes szombat délután a gyerekekkel sétáltam az Ifjúság úton. A kisebbik szokása szerint lemaradt kicsit, talán macskát látott, vagy bogarat a fűben. A nagyobbik kihasználta a helyzet kínálta előnyét, és kis titkairól mesélt. Hirtelen hangrobbanás rázta meg mögöttünk a levegőt, két motor bömbölése és sikítása. Szinte ezzel egy időben két autó repült el mellettünk rakétasebességgel, egymás mellett úgy manőverezve, hogy az egyiknek meg kellett másznia az útpadkát is az ütközés elkerülése végett.
Versenyeztek a fiúk. Mindez néhány másodperc műve volt. A két kocsi el is tűnt, mire a kisebbik lányom rogyadozó léptekkel utolért minket. Szó szerint majdnem összeesett az ijedtségtől. Míg a gyerekeket ölelgettem és próbáltam megnyugtatni, magam is remegtem, de már nem a félelemtől, hanem a dühtől.
Az egyik versenyző újból feltűnt mellettünk, immár utazó sebességgel, sőt integetésemre megállt, és letekerte az ablakot. Odahajoltam hozzá, üvölteni szerettem volna, de csak görcsös hápogás jött ki a torkomon. „Normális vagy? Normális vagy te?” – ismételgettem fuldokolva. Elkerekedett szeméből ugyanezt a kérdést olvastam ki, csak ellenkező irányban. Számára nyilván én nem tűntem normálisnak, hiszen nem történt semmi baj, mégis kifordultam józan emberi mivoltomból. Egy kicsit szórakoztak a fiúk, ezen az unalmasan csendes szombat délutánon mi mással játszhattak volna, mint a kocsijukkal?
Van, aki szereti a sebességet, talán, mert úgy érzi, szabaddá teszi. Biztos jó érzés parancsolni a több száz lóerőnek, hallani, ahogy üvöltve, sikoltva pörög a motor, csikorognak a kerekek, meg érezni, hogy az ember nem fél semmitől.
Mondják, hogy aki nem fél semmitől, az semmit sem szeret. Én hozzátenném: semmit sem látott. Én láttam összeroncsolt autó mellett öntudatlanul fekvő meleg, puha emberi testet, miközben mentősök, orvosok hajoltak fölé. Az arcukon elszánás és reménytelenség volt. Láttam az utca közepén feje tetején álló kocsit, és hallottam a gyenge, hörgő, szörcsögő hangot, amint levegőért kapkodott valaki odabent. Láttam az orvos arcát, aki bemászott hozzá, hogy segíteni próbáljon. Láttam, mit művelt az a kicsi autó. Három betonoszlopot és egy kerítést döntött ki, mire végre annyit vesztett a sebességéből, amennyi elég volt ahhoz, hogy az ellentétes oldalon húzódó kerítés megállítsa, és visszalökje az útra. Vajon, ha állt volna valaki ott, az oszlopok mellett, vagy a kerítéseknél, azzal mi történt volna? Láttam egy hete a Csenterics úton a helyszínelő rendőrök arcát, láttam azt a két embert, akik végignézték, hogyan veszti el a kollégájuk az életét minden előzmény, egyetlen búcsúszó nélkül, harmincnégy évesen – mert valaki nem akart félni, és azt játszotta, hogy szabad.
Mindezt itt láttam, ebben a városban, néhány év leforgása alatt. Nekem bőven elég volt. De látom, hallom nap, mint nap, hogy játszanak a fiúk. Az Ifjúság úton, a Damjanich úton, a Hágán, a Csentericsen.
Nem lehet elfogadni, hogy a járdán, az út mellett is veszélyben legyünk, nem lehet elfogadni, hogy rettegve szorongassuk a gyerekeink kezét a szombati álmos délutánokon. A legalapvetőbb emberi jogunk, hogy biztonságban érezzük magunkat ott, ahol élünk. Minden más – ami látszólag borzasztó fontosnak tűnik – csak ez után jöhet.
Az egyik versenyző újból feltűnt mellettünk, immár utazó sebességgel, sőt integetésemre megállt, és letekerte az ablakot. Odahajoltam hozzá, üvölteni szerettem volna, de csak görcsös hápogás jött ki a torkomon. „Normális vagy? Normális vagy te?” – ismételgettem fuldokolva. Elkerekedett szeméből ugyanezt a kérdést olvastam ki, csak ellenkező irányban. Számára nyilván én nem tűntem normálisnak, hiszen nem történt semmi baj, mégis kifordultam józan emberi mivoltomból. Egy kicsit szórakoztak a fiúk, ezen az unalmasan csendes szombat délutánon mi mással játszhattak volna, mint a kocsijukkal?
Van, aki szereti a sebességet, talán, mert úgy érzi, szabaddá teszi. Biztos jó érzés parancsolni a több száz lóerőnek, hallani, ahogy üvöltve, sikoltva pörög a motor, csikorognak a kerekek, meg érezni, hogy az ember nem fél semmitől.
Mondják, hogy aki nem fél semmitől, az semmit sem szeret. Én hozzátenném: semmit sem látott. Én láttam összeroncsolt autó mellett öntudatlanul fekvő meleg, puha emberi testet, miközben mentősök, orvosok hajoltak fölé. Az arcukon elszánás és reménytelenség volt. Láttam az utca közepén feje tetején álló kocsit, és hallottam a gyenge, hörgő, szörcsögő hangot, amint levegőért kapkodott valaki odabent. Láttam az orvos arcát, aki bemászott hozzá, hogy segíteni próbáljon. Láttam, mit művelt az a kicsi autó. Három betonoszlopot és egy kerítést döntött ki, mire végre annyit vesztett a sebességéből, amennyi elég volt ahhoz, hogy az ellentétes oldalon húzódó kerítés megállítsa, és visszalökje az útra. Vajon, ha állt volna valaki ott, az oszlopok mellett, vagy a kerítéseknél, azzal mi történt volna? Láttam egy hete a Csenterics úton a helyszínelő rendőrök arcát, láttam azt a két embert, akik végignézték, hogyan veszti el a kollégájuk az életét minden előzmény, egyetlen búcsúszó nélkül, harmincnégy évesen – mert valaki nem akart félni, és azt játszotta, hogy szabad.
Mindezt itt láttam, ebben a városban, néhány év leforgása alatt. Nekem bőven elég volt. De látom, hallom nap, mint nap, hogy játszanak a fiúk. Az Ifjúság úton, a Damjanich úton, a Hágán, a Csentericsen.
Nem lehet elfogadni, hogy a járdán, az út mellett is veszélyben legyünk, nem lehet elfogadni, hogy rettegve szorongassuk a gyerekeink kezét a szombati álmos délutánokon. A legalapvetőbb emberi jogunk, hogy biztonságban érezzük magunkat ott, ahol élünk. Minden más – ami látszólag borzasztó fontosnak tűnik – csak ez után jöhet.
