Kinyitja a kéményen lévő tisztítónyílást, aztán dobozt vagy vödröt kér, mert mint mondja, van ám benne korom bőven. Hozzálát a tisztításhoz, óvatosan, hogy lehetőleg ne csináljon nagyobb piszkot annál, ami elkerülhetetlen, majd közösen szörnyülködünk, milyen nagy mennyiség omlik alá a nyílásból. Korom, de nemcsak az, hanem vakolat és fugadarabok, a gáz égésterméke ugyanis felemészti a kémény belsejét. Mindezt türelmesen mondja el, mert szerinte ezek nagyon fontos információk, hozzá is teszi, hogy sajnos, az emberek nem veszik komolyan a figyelmeztetést, még akkor sem, ha a szó szoros értelmében az életükről van szó.

Ellenőrzi a vízmelegítőt is. Megállapítja, de mi is látjuk, hogy a füstcső nincs a helyén, ráadásul a toldaléknál, ahol a falimelegítő füstelvezetője csatlakozik be, ujjnyi széles rés tátong. Életveszélyes – mondja, és kifejti, hogy az égéstermék a fürdőszobába jut, ahol egyszer csak elfogy a levegő. Így nem szabad használni – figyelmeztet, aztán azt is megtudjuk, hogy a továbbiakban csak zárt égésterű berendezéseket szabad felszerelni, mert csak azok biztonságosak. Ezután felmegy a padlásra, mert ott is szeretné ellenőrizni a kéményeket, mi meg csak ámulunk ekkora alaposság láttán.

Miközben kiállítja a jegyzőkönyvet, megtudjuk tőle, nem bánta meg, hogy ezt a munkát választotta, szívesen csinálja, még akkor is, ha olykor kellemetlen élményben van része. Előfordul, hogy nem a megfelelő hangnemet használják az ügyfelek, sőt az is, hogy lekezelően bánnak vele.
Nem érzi úgy, hogy szégyellni kellene a munkáját. Nem az számít, hogy mit dolgozol, hanem az, hogy tisztességesen végezd – mondja, majd hozzáteszi: neki szerencséje van, mert jól választott, szereti a szakmáját.

Aztán elköszön, mert még sok kéményt kell megvizsgálnia, utána pedig siet haza. Három gyerek, sőt, már egy unoka is várja, és persze a férje. A kéményseprőt Magdinak hívják.