Hanstholm

A megadott szám, mint később kiderült a séf mobilszáma volt, aki természetesen beszélt angolul. Dániában szinte mindenki beszél angolul, többnyire egész jól. Ha egy dán azt mondja, hogy egy kicsit beszél, az valószínűleg a középszintet jelenti. Persze dán akcentussal, amit szokni kell egy kicsit, de gyanúm szerint ők sokkal jobban megszenvedték a mi "hunglish" kiejtésünket.

Beszélgetésünk első percei mindenesetre azzal teltek, hogy gyakori visszakérdezés mellett összefésültük az angolunkat, majd elmeséltem neki, hogy olvastam, hogy séfhelyettest keresnek a szálloda éttermébe. Ennek ő nagyon megörült és kérdezte, hogy szakács volnék-e a messzi Magyarországról. Mondtam, hogy sajnos kicsit sem vagyok szakács, séfhelyettes meg pláne nem viszont munkát keresünk a menyasszonyommal, és gondoltam megkérdezem, hogy más típusú munkalehetőség nem adódna-e véletlenül?

Erre kicsit elszomorodott és azt mondta, hogy beszélnie kell az igazgatóval, de feltétlenül visszahív. Erre én is elszomorodtam egy kicsit, mert nyilvánvalónak tűnt, hogy csak le akar rázni. Ehhez képest erősen meglepődtem, amikor másnap visszahívott, hogy menjünk be egy interjúra az igazgatóhoz.

(A történethez hozzátartozik, hogy később azért rájöttünk, hogy az ígéretek betartása, pláne a külföldieknek tett ígéreteké, nem a legjellemzőbb szokása a dánoknak.)

Be is mentünk a megbeszélt időpontban állásinterjúra készülve, papírokkal, bizonyítványokkal, szép ruhában. Aztán rájöttünk, hogy az interjú itt inkább kötetlen beszélgetés lesz, ugyanis az igazgató kiugrott az irodából, a séf a konyháról, majd kaptunk egy kávét és beszélgettünk. Bármilyen formaság vagy fontoskodás nélkül.

Kérdezték, hogy mihez értünk, szerényen mondtuk, hogy mindenhez. Kérdezték, hogy mit szeretnénk csinálni, mondtuk, hogy bizonyos keretek között bármit, ami egy szállodában előfordul. Tudok-e főzni, kérdezték. Mondtam, hogy ha szeretik a magyaros ételeket, akkor igen, de egy coq au vin-nek (kakas borban) azért nem állnék neki.

Miután így kifaggattak minket, miközben mosolyogva kortyolgattunk egy iszonyatosan nagy bögre és még iszonyatosabban keserű kávét, amihez még véletlenül sem kaptunk cukrot, ugyanis ők anélkül isszák. Később is ki tudtam akasztani bármely dánt, amikor elkezdtem cukrot lapátolni a kávémba....

Szóval beszélgettünk a huszonéves kölyökséffel és az alig idősebb szállodaigazgatóval, akik elmesélték, hogy az előző vezetést a tulaj elbocsátotta, mert elégedetlen volt a munkájukkal, így tulajdonképpen lefejezte a szálloda vezérkarát és így kerültek ők ide, magyarán újra fel kell építeniük a csapatot. Ennek nagyon megörültünk, egyrészt mert kellett az ember, másrészt azért csak-csak egy kis darab Magyarországot talál ott az ember, ahol középvezetőig lefelé mindenkit kirúgnak egy tollvonással. Aztán később több hasonlóságot is felfedeztünk...

Így esett, hogy mire legyűrtük a kávét, meg is egyeztünk és a szálloda alkalmazottai lettünk. Én azonnal kezdtem, menyasszonyom egy hónap múlva állhatott be. Mivel meggyőző lehettem a főzést illetően, ezért én a konyhára kerültem, reggeliztető-szakácsnak, menyasszonyom, pedig a szobalányok főnöke lett.

Ezzel együtt jártak természetesen az adminisztratív teendők, mint a munkaszerződés, a bankszámlanyitás, a lakásbérlés és nem utolsó sorban a tartózkodási engedély beszerzése.

Ezek a dolgok egy olyan országban, ahol bevándorlás és a külföldiek munkavállalása megszokott dolog, nem jelentett különösebb macerát. Mindenütt beszélnek angolul és bizonyos keretek között még segítőkészek is voltak a hivatalokban.

Az első fizetés után kereshettünk lakást, mi az önkormányzati lakásokat néztük, bár a bérleti díjak nagyjából azonosak, ha magánembertől bérelünk is. Az önkormányzatok általában tartanak fenn megfizethető áru bérlakásokat.

Nekünk azt hiszem az átlagnál nagyobb szerencsénk volt, mert a szálloda igazgatója sokat dolgozott külföldön és átérezve a helyzetünket, szinte mindenben segített. Ha kellett telefonált, ha kellett, akkor a kocsijával vitt minket ügyeket intézni, szóval tényleg nagyon rendes volt...

Arról már nem is beszélve, hogy lakhattunk a szállodában, amíg el nem intéztük az összes papírt és tudtunk lakást bérelni.

Aztán egy hónap múlva bérelhettünk egy lakást, ami persze teljesen üres volt, így indulhatott a fészekrakó projekt. Gyorsan meg is vettük a séf éppen eladósorba került autóját, ami éppen csak egy picivel volt idősebb magánál a séfnél, de legalább már mozogni tudtunk a környéken és a legfontosabb beszerzéseket könnyedén elintézhettük. Mondjuk, van abban valami hátborzongató, amikor egy skandináviai ikeá-ban vásárolgat az ember és a hangszórókból diszkréten szól az ABBA együttes valamelyik örökbecsű slágere. A svéd húsgolyóról már nem is beszélve...

Tehát magánélet rendben volt, fészket raktunk és elkezdtünk beilleszkedni a dán hétköznapokba....

De vissza a konyhába. Később esett le a tantusz, illetve folyosói pletykákból hallottam, hogy tulajdonképpen azért vettek fel engem reggeliztetni, mert a szakácsok lázadoztak a korai kezdés miatt, ugyanis ők az esti munkához szoktak és egyiknek sem fűlt a foga a hajnali fél hatos kezdéshez. Persze, én örültem neki, hiszen a reggelkészítés nem volt különösebben megterhelő, már délután kettőkor végeztem és mehettünk kirándulni, felfedezni a környéket.

Közben kiderült, hogy a személyzeti ebédet is nekem kellett elkészíteni a többieknek. Ez pár nap után már nem okozott gondot, csak arra kellett ügyelni, hogy valamilyen saláta mindig legyen, erre ugyanis rém érzékenyek voltak. Ha nem volt saláta, rögtön morcos lett minden kolléga....

Én viszont egyre jobban felbátorodtam, és rendszeresen magyaros ételeket főztem a személyzetnek, marhapörköltet, rántott húst, paprikás csirkét. Ezt a velünk dolgozó litvánok élvezték, ugyanis ők olyannyira spóroltak, hogy otthon gyakorlatilag nem ettek. Még a dánok is érdeklődéssel figyelték, ugyanis a hagyományos dán konyha nem különbözik nagyon a magyartól.

Mint említettem vegyesen voltak litván és dán kollégák. A dánok rezignáltan vették tudomásul, hogy új bevándorlók érkeztek és az amúgy később megismert felszínes kedvességgel fogadtak minket. Nem voltak ellenségesek, de különösebben barátságosak sem, a viszonyunk leginkább korrektnek volt mondható. Persze a kulturális különbségek azért gyakran feladták a leckét, ugyanis sokszor egészen mást értenek bizonyos dolgok alatt, mint mi magyarok. Vagy mondjuk bárki, aki józanésszel gondolkodik. Csak egy példa: a "tudnál-e nekem segíteni?" mondat valójában azt jelenti, hogy "nincs hozzá kedvem, csináld meg helyettem." Miután pár ilyen helyzetbe belefutottunk, egy idő után már rutinosan hárítottuk a felkéréseket.

Sőt, időnként azzal szórakoztattunk magunkat, hogy szívességet kértünk egy kollégától és mértük, hogy hány perc alatt tűnik el nyom nélkül a környékről is.

A litvánok viszont kőkemények voltak, már ami a munkafegyelmet illeti, látszott, hogy egy volt szovjet utódállamból érkeztek. Ráadásul nem is nagyon örültek nekünk, ugyanis Dániában a szállodai munka, amolyan litván vagy inkább balti hitbizománynak tekinthető, illetve ők annak érzik.

Ez nyilván azért alakulhatott így, mert ők sokkal hamarabb tudtak munkát vállalni Dániában, mint mi magyarok. Ők csak átugrottak a Balti tengeren és dolgoztak is. Ráadásul a baltikumi népek valamiféle "rokonként" tekintenek a skandináv népekre, lévén arrafelé is volt valamennyi viking keveredés, így legalább nem nulláról indultak.

Velünk mindössze néhány török kebabos akart összebarátkozni, amikor meghallotta, hogy magyarok vagyunk, ugyanis a törököknek a mai napig szép emlék a hódoltság időszaka. Ízlések és pofonok, ugyebár?!

De ezzel együtt tényleg a legjobb időszak volt ez, néhány későbbi momentumtól eltekintve. Tiszta lappal indultunk, egy számunkra ismeretlen országban. Ezek amolyan mézes hetek, hónapok voltak.

Így teltek napjaink a Jylland-félsziget északi csücskében. Jött a nyár, sokat kirándultunk, ismerkedtünk a dán vidéki élettel. Nem sejtettük még akkor, hogy Lengyelország felől sötét felhők indultak Dánia felé, egy sushi séf képében.

Folyt köv.