Jó volt látni a szép ruhába öltözött, komoly, csöndes jövés-menést két hete, vasárnap. Mivel egy szavazókörrel szemben lakom, kora reggeltől figyelhettem. Ki gyalogosan, ki biciklivel, ki egyedül, ki családosan érkezett. Legtöbbjük kicsit megállt, mielőtt belépett volna. Kifújta az orrát, elszívott egy cigarettát, megigazította a ruháját. Mintha meg kellene adni a kellő rákészülést, figyelmet, odafordulást egy ilyen pillanatnak. Nem mindig ír az ember történelmet. "Korán reggel leszavaztunk, aztán jól beebédeltünk" – mondta egy bácsi a rádióban. Nem telt hiába a nap, tettünk valami értelmeset, elvégeztük a feladatunkat. Ezt sugallták a szavai.
Úgy látszik, nem sikerült elvenni az emberek kedvét a politikától. Pedig a legindokoltabb félelem az országgyűlési választásokkal kapcsolatban az volt, hogy alacsony lesz a részvétel. Nem így történt. Tízből közel heten gondolták úgy, hogy nemcsak joguk, dolguk is a vasárnapi menet. Ha már annyi a szép terv, ne rajtunk múljon a sikere.
Ami rajtunk múlt, sikerült is. Nemcsak a részvételi arány, hanem a két kisebb párt parlamentbe juttatása is az ország érettségét, bölcsességét, demokratikus gondolkodásmódját, nyitottságát jelzi. Meg talán valami józan távolságtartást is, amit az elmúlt négy parlamenti ciklusban tanulhattunk meg. A többséggel nem sikerült elhitetni, hogy - bármennyire szimpatikus a kis párt -, elvész a támogatására szánt voks, és hogy sorsunk meg van írva: a politikai váltógazdaság kialakulása feltartóztathatatlan. Egyébként is szeretjük, ha a kicsi győz. Minden népmesénk erről szól, de a Biblia is ilyen történetekkel van tele. Nem véletlenül. Az egész civilizációnk arra a nagyon egyszerű népmesei fordulatra épül, hogy többet ésszel, mint erővel. Vagyis egy olyan rendszer, amit az értelem, a tudás, a bátorság, a tehetség irányít, mindig fölébe kerekedik annak, amit csak az erő, vagyis végső soron a félelem mozgat.
A többséggel nem sikerült elhitetni azt sem, hogy a választás az életünkről szól. A többségnek ugyanis nem szól az életéről, sőt, nem is változtatja meg azt. Legalábbis nem egyik napról a másikra. Ezt is sikerült megtanulnunk tizenhat év alatt. Persze dönteni mindig kell. Amíg élünk, választunk. Ha többnyire jól, akkor jobban, ha többnyire rosszul, akkor rosszabbul.
Ami a 9-i szavazás után történt, immár nem a szavazófülkékben, hanem a nagypolitika színpadán, az érdekesebb volt minden népmesénél, szappanoperánál és valóságsónál. Úgy néztük, hallgattuk, olvastuk végig, ahogy egykor egy egész polisz adhatta át magát az ünnepi drámaversenyeknek. Az előadás oly gazdag volt fordulatokban, hogy egy percre sem tudtunk elszakadni tőle. Lelkes, aggódó izgalommal figyeltük, mi kerekedik ki a szinopszisból, amit írtunk, hogyan működik a szereposztás, amiről rendelkeztünk. Dívák születtek és ünnepelt karakterek hulltak a porba.
Most viszont megint mi jövünk.
Ne értse félre senki. A politika természetesen nem játék, és az országgyűlési mandátumokért folyó versengés sem színdarab. Talán csak annyiban hasonlít ahhoz, hogy azok, akik csinálják, megpróbálják átélhetővé tenni azok számára, akik nem. Ezt természetesen egyetlen politikusnak sem lehet felróni, sőt, valószínűleg az a jobb, ha hiszünk benne, hogy van hatásunk a politikai folyamatokra és döntésekre.
Négyévente egyszer biztosan van. A 2006-os választás még korántsem fejeződött be. Egyelőre csak annyit lehet biztosan tudni, hogy ha mindenki hozzáírja a maga x-ét, akkor a darab végével a többség elégedett lesz. Ha vasárnap újból megtesszük az utat a szavazófülkéig, és támogatjuk azt, akit (amit) meggyőződésünk szerint kell, akkor elmondhatjuk: megtettük, amit megkövetel tőlünk, hogy egy ország közösségéhez tartozunk. Akkor joggal várhatjuk el, hogy azok, akiknek erre felhatalmazást adtunk, szintén tegyék meg a tőlük telhetőt ezért a közösségért. Ha most komolyan vesszük a politikát, elvárhatjuk, hogy a politikusok is komolyan vegyenek minket az elkövetkező négy évben.
Ami rajtunk múlt, sikerült is. Nemcsak a részvételi arány, hanem a két kisebb párt parlamentbe juttatása is az ország érettségét, bölcsességét, demokratikus gondolkodásmódját, nyitottságát jelzi. Meg talán valami józan távolságtartást is, amit az elmúlt négy parlamenti ciklusban tanulhattunk meg. A többséggel nem sikerült elhitetni, hogy - bármennyire szimpatikus a kis párt -, elvész a támogatására szánt voks, és hogy sorsunk meg van írva: a politikai váltógazdaság kialakulása feltartóztathatatlan. Egyébként is szeretjük, ha a kicsi győz. Minden népmesénk erről szól, de a Biblia is ilyen történetekkel van tele. Nem véletlenül. Az egész civilizációnk arra a nagyon egyszerű népmesei fordulatra épül, hogy többet ésszel, mint erővel. Vagyis egy olyan rendszer, amit az értelem, a tudás, a bátorság, a tehetség irányít, mindig fölébe kerekedik annak, amit csak az erő, vagyis végső soron a félelem mozgat.
A többséggel nem sikerült elhitetni azt sem, hogy a választás az életünkről szól. A többségnek ugyanis nem szól az életéről, sőt, nem is változtatja meg azt. Legalábbis nem egyik napról a másikra. Ezt is sikerült megtanulnunk tizenhat év alatt. Persze dönteni mindig kell. Amíg élünk, választunk. Ha többnyire jól, akkor jobban, ha többnyire rosszul, akkor rosszabbul.
Ami a 9-i szavazás után történt, immár nem a szavazófülkékben, hanem a nagypolitika színpadán, az érdekesebb volt minden népmesénél, szappanoperánál és valóságsónál. Úgy néztük, hallgattuk, olvastuk végig, ahogy egykor egy egész polisz adhatta át magát az ünnepi drámaversenyeknek. Az előadás oly gazdag volt fordulatokban, hogy egy percre sem tudtunk elszakadni tőle. Lelkes, aggódó izgalommal figyeltük, mi kerekedik ki a szinopszisból, amit írtunk, hogyan működik a szereposztás, amiről rendelkeztünk. Dívák születtek és ünnepelt karakterek hulltak a porba.
Most viszont megint mi jövünk.
Ne értse félre senki. A politika természetesen nem játék, és az országgyűlési mandátumokért folyó versengés sem színdarab. Talán csak annyiban hasonlít ahhoz, hogy azok, akik csinálják, megpróbálják átélhetővé tenni azok számára, akik nem. Ezt természetesen egyetlen politikusnak sem lehet felróni, sőt, valószínűleg az a jobb, ha hiszünk benne, hogy van hatásunk a politikai folyamatokra és döntésekre.
Négyévente egyszer biztosan van. A 2006-os választás még korántsem fejeződött be. Egyelőre csak annyit lehet biztosan tudni, hogy ha mindenki hozzáírja a maga x-ét, akkor a darab végével a többség elégedett lesz. Ha vasárnap újból megtesszük az utat a szavazófülkéig, és támogatjuk azt, akit (amit) meggyőződésünk szerint kell, akkor elmondhatjuk: megtettük, amit megkövetel tőlünk, hogy egy ország közösségéhez tartozunk. Akkor joggal várhatjuk el, hogy azok, akiknek erre felhatalmazást adtunk, szintén tegyék meg a tőlük telhetőt ezért a közösségért. Ha most komolyan vesszük a politikát, elvárhatjuk, hogy a politikusok is komolyan vegyenek minket az elkövetkező négy évben.
