Lassan, de fenyegetően emelkedett a Duna vízszintje.
A szakemberek előre figyelmeztettek, hogy az idei árvíz az eddigieknél nagyobb lesz, és amikor már biztos volt, hogy nem csak ijesztgetnek, hanem valóban rekordmagasságúra emelkedik a vízszint, a harmadfokú készültség mellett a vészhelyzetet is meghirdették. Félő volt, hogy kiönti az óvárosi Kossuth Lajos utca lakóit az ár, hogy elmossa a dunafüredi csónakházat, és bár az előzetes vizsgálatok szerint jó állapotban van a védőgát, mindenkiben volt egy kis szorongás, mert az ördög nem alszik.
A Védelmi Bizottság a helyzet magaslatán állt mindvégig: akik feladatot kaptak a munkában, tették a dolgukat, emellett akadt olyan család, amelynek minden tagja kivette a részét a védelemből. Homokzsákokat töltöttek, hogy minél előbb, minél jobb minőségben elkészülhessen az ideiglenes védőgát. Elvégre az ő otthonaik biztonságáról is szó volt.
A gátépítést kissé nehezítette, hogy a kíváncsiskodók ellepték a környéket, autókkal érkeztek, leparkoltak az amúgy is eléggé keskeny út szélén, akadályozták a homokot szállító teherautók haladását. Az egyik ott lakó, a zsákokat szorgalmasan töltögető férfi szerint jobb lett volna, ha a nézelődés helyett inkább segítettek volna egy kicsit, de ez egyetlen „katasztrófaturistának” sem jutott eszébe.
Lehet, hogy az eltelt idő torzító hatására, de úgy rémlik, hogy valamikor, néhány évtizeddel ezelőtt másként viselkedtek az emberek. Ha például kigyulladt valakinek a háza, a falu apraja-nagyja rohant, hogy segítsen oltani. Ha katasztrófa sújtotta a település egy részét, az épen maradt házak lakói nem mérlegelték, hogy közvetlenül érinti-e őket, hanem a bajba jutottak segítségére siettek. Nem vártak cserébe ellenszolgáltatást, még köszönetet se, magától értetődő volt mindez, talán azért, mert – ahogy a mondás tartja – „egy sorban van a házunk”, és ami ma megtörténik az egyikkel, holnap bárki mással megtörténhet. Ma nekem, holnap neked.
Időközben kiveszett belőlünk ez a készség. Persze az is lehet, hogy bennünk van, csak vastag por lepi, mert régóta nincs rá szükség. A polgárok az adófizetéssel mintegy megfizették az önkormányzatot, hogy a pénzükért oldja meg az ilyen jellegű problémákat. Az önkormányzat pedig megoldja, alapos szervezéssel, amelyben mindenkinek kijelölik a maga szerepét, az egyszerű városlakónak nincs benne helye.
A falu, a város nemcsak utcák és házak halmaza. Elsősorban közösség, amelynek tagjait a szűkebb pátria, a közös múlt és jelen köti össze, a közös bajok, a veszedelmek leküzdése kovácsolja eggyé. Az önkormányzat túlságosan is meg akar felelni a polgárok elvárásainak, talán csak nem akarja terhelni őket a közbajokkal, de a mesteri szervezéssel nemcsak azt éri el, hogy minden flottul működik, hanem azt is, hogy a városlakó mindezt úgy értelmezi: meg tudják oldani nélküle is, maradjon távol, nincs hozzá köze.
Hiányzik a hívó szó, mert anélkül elfogy az érzés, hogy nemcsak az a miénk, ami az ajtónkon belül van, hanem az összes többi is: az utak, a parkok, a levegő, a dunai árvíz. Ha gyakran tolnak félre, kímélnek meg a nehézségektől, hozzászokhatunk a kívülálláshoz. Annak pedig az a veszélye, hogy akkor se mozdulunk meg, amikor szükség lenne ránk.
A Védelmi Bizottság a helyzet magaslatán állt mindvégig: akik feladatot kaptak a munkában, tették a dolgukat, emellett akadt olyan család, amelynek minden tagja kivette a részét a védelemből. Homokzsákokat töltöttek, hogy minél előbb, minél jobb minőségben elkészülhessen az ideiglenes védőgát. Elvégre az ő otthonaik biztonságáról is szó volt.
A gátépítést kissé nehezítette, hogy a kíváncsiskodók ellepték a környéket, autókkal érkeztek, leparkoltak az amúgy is eléggé keskeny út szélén, akadályozták a homokot szállító teherautók haladását. Az egyik ott lakó, a zsákokat szorgalmasan töltögető férfi szerint jobb lett volna, ha a nézelődés helyett inkább segítettek volna egy kicsit, de ez egyetlen „katasztrófaturistának” sem jutott eszébe.
Lehet, hogy az eltelt idő torzító hatására, de úgy rémlik, hogy valamikor, néhány évtizeddel ezelőtt másként viselkedtek az emberek. Ha például kigyulladt valakinek a háza, a falu apraja-nagyja rohant, hogy segítsen oltani. Ha katasztrófa sújtotta a település egy részét, az épen maradt házak lakói nem mérlegelték, hogy közvetlenül érinti-e őket, hanem a bajba jutottak segítségére siettek. Nem vártak cserébe ellenszolgáltatást, még köszönetet se, magától értetődő volt mindez, talán azért, mert – ahogy a mondás tartja – „egy sorban van a házunk”, és ami ma megtörténik az egyikkel, holnap bárki mással megtörténhet. Ma nekem, holnap neked.
Időközben kiveszett belőlünk ez a készség. Persze az is lehet, hogy bennünk van, csak vastag por lepi, mert régóta nincs rá szükség. A polgárok az adófizetéssel mintegy megfizették az önkormányzatot, hogy a pénzükért oldja meg az ilyen jellegű problémákat. Az önkormányzat pedig megoldja, alapos szervezéssel, amelyben mindenkinek kijelölik a maga szerepét, az egyszerű városlakónak nincs benne helye.
A falu, a város nemcsak utcák és házak halmaza. Elsősorban közösség, amelynek tagjait a szűkebb pátria, a közös múlt és jelen köti össze, a közös bajok, a veszedelmek leküzdése kovácsolja eggyé. Az önkormányzat túlságosan is meg akar felelni a polgárok elvárásainak, talán csak nem akarja terhelni őket a közbajokkal, de a mesteri szervezéssel nemcsak azt éri el, hogy minden flottul működik, hanem azt is, hogy a városlakó mindezt úgy értelmezi: meg tudják oldani nélküle is, maradjon távol, nincs hozzá köze.
Hiányzik a hívó szó, mert anélkül elfogy az érzés, hogy nemcsak az a miénk, ami az ajtónkon belül van, hanem az összes többi is: az utak, a parkok, a levegő, a dunai árvíz. Ha gyakran tolnak félre, kímélnek meg a nehézségektől, hozzászokhatunk a kívülálláshoz. Annak pedig az a veszélye, hogy akkor se mozdulunk meg, amikor szükség lenne ránk.
