A szándékon is túl tiszteletre méltó a szervezők – a Sérültekért Alapítvány, Rédli Éva, Szélpál Stefi és a számos önkéntes segítő – kitartása. Mert nem ugyanaz a teljesítmény létrehozni egy ilyen különleges rendezvényt első lelkesedésből, az újdonság varázsára is építve, mint évről évre megismételni, fenntartani iránta az érdeklődést, életben tartani a benne és érte dolgozók lelkesedését, türelmét, alázatát, elkötelezettségét, igényességét, amelyek nélkül, valljuk be, könnyen félrecsúszhatna minden. Mert ha az évtizedek óta köztiszteletben álló orvos egyszer csak szavalni kezd, vagy ha a Felhőjárók drámacsoport néhány tagjának már az is kihívás, hogy reflektorfénytől elvakítva megtalálja a helyét a színpadon, akkor bizony bármi megtörténhet. Könnyen nevetségessé válhat akármelyik szereplő, vagy akár az egész produkció. Ettől a kockázatvállalástól a nézőtéren úgy érezzük magunkat, mint ha kötéltáncosokat figyelnénk, akik alatt nincs biztonsági háló. De miközben mi azon izgulunk, hogy ne essenek le, ők a színpadon szavakat, gondolatokat emelnek magasba. Rég feledett barátaink mosolya dereng elő a homályból: érettségi óta nem olvasott versek, mióta „felnőttünk” nem hallgatott dalok köszönnek ránk. Hogy is temethettük el magunkban őket? Hogyan is feledkezhettünk meg ennyire magunkról?

Itt az ideje, hogy szembenézzünk felszínes, könnyelmű, szerepjátszó, örökös protokollban, érdekérvényesítésben és érdekfürkészésben telő életünkkel! Legalábbis így érezzük abban a kegyelmi pillanatban, amit – semmi kétség – a sérült fiatalok és a velük együtt játszók produkciójának köszönhetően sikerül megélnünk. Talán csak játék. Valószínűbb, hogy művészet.