A kérdés végül is az, kié legyen október huszonharmadika. Nem vitás, hogy ideje elosztani az ünnepeket, jól is néznénk ki, ha mindenkinek egyformán joga lenne kitűzni a kokárdát, letenni a koszorút, meggyújtani a mécsest. Sürgető a feladat, ugyanis vannak, akik azért nem vesznek részt a megemlékezéseken, mert tudják, hogy ott kénytelenek lesznek egy levegőt szívni ellenfeleikkel, akik talán nem is pontosan az ő ellenfeleik, de az apjuk, nagyapjuk tett (vagy ha nem, hát gondolt) valamit a sértődöttek apja, nagyapja ellen, és ez olyan béka, amelyet ötven év múltán sem lehet lenyelni.
Egy félévszázados jubileum kitűnő alkalom arra, hogy végre a helyére tegyük az ünnepet. Ellátjuk a megfelelő jelzésekkel, miheztartás végett. Kivetkőzött pufajkások, és azok természetes vagy szellemi leszármazottai ne menjenek a közelébe. Az 1956-os forradalom és szabadságharc a polgári oldalé, erről kár is lenne vitatkozni. Tény, mint ahogy az sem kétséges, hogy március tizenötödike is ezt az oldalt illeti, és tulajdonképpen a húsvét és a karácsony sem sorolható máshová, minthogy keresztény ünnepek.
A város kilenc szervezete – részben pártok, részben civil szervezetek (akik fontosnak tartják kihangsúlyozni, hogy nem szatellit szervezetei egyetlen pártnak sem) – elhatározta, hogy rendet tesz a városi ünnepek között, ennek jegyében egyszer s mindenkorra magához veszi 1956-ot. Kikérik maguknak, hogy az önkormányzat döntsön az emlékbizottság összetételéről, ehhez ugyanis semmi köze a képviselő-testületnek. Politikai eseményre emlékező városi ünnep, tehát majd a polgári pártok és a hozzájuk közeli civil szervezetek döntik el, kik, hol, és hogyan emlékeznek meg róla. A képviselő-testületnek csak addig szabad elmennie, hogy finanszírozza a program elemeit, és állítsa csatasorba a városi intézményeket, már amennyiben szükség lesz rájuk. Aki pedig – akár saját elhatározásából, akár szakmai kötelezettségeiből adódóan - részt vesz az előkészítésben, mindenek előtt nyilatkozzon, írja alá, hogy az 1956-os eseményeket forradalomnak és szabadságharcnak tartja. Az, hogy a nyilatkozattétel összekuszálta a szálakat, az érintettek nem értették, mire jó az egész, ezért nem is voltak hajlandóak aláírni, az ötletgazdák szerint őket igazolja.
A programtervezet mégiscsak összeállt, egyrészt a megkérdőjelezett alkalmasságú munkacsoportnak, másrészt a kilenc szervezeti képviselő doyenjének köszönhetően, aki arra is szakított időt, hogy javaslatokat tegyen le az asztalra. A képviselő-testület pedig elfogadta, mint egyetlen létező javaslatot, amelyet március végén mégiscsak legalizálni kell, ha azt szeretnénk, hogy legalább néhány eleme megvalósuljon.
A jubileum körüli huzavona erősen emlékeztet Arany János fülemüle-perére. Vajon valóban az a legfontosabb, hogy kinek fütyül a madár, vagy az a lényeg, hogy szép az éneke, és a kerítés mindkét oldalára jut belőle.
Ünnepelni persze szűk körben is lehet. Talán bensőségesebb is, mint a hét országra szóló parádé. Már amennyiben az a fontos, hogy magunkat helyezzük előtérbe, hogy az ünnep rólunk szóljon. Ha viszont azt szeretnénk, hogy egy fél évszázaddal ezelőtti esemény előtt minél többen tisztelegjenek, akkor le kell mondanunk a kirekesztésről.
Akkor is magunkénak érezhetjük, ha másokat is közel engedünk hozzá.
A város kilenc szervezete – részben pártok, részben civil szervezetek (akik fontosnak tartják kihangsúlyozni, hogy nem szatellit szervezetei egyetlen pártnak sem) – elhatározta, hogy rendet tesz a városi ünnepek között, ennek jegyében egyszer s mindenkorra magához veszi 1956-ot. Kikérik maguknak, hogy az önkormányzat döntsön az emlékbizottság összetételéről, ehhez ugyanis semmi köze a képviselő-testületnek. Politikai eseményre emlékező városi ünnep, tehát majd a polgári pártok és a hozzájuk közeli civil szervezetek döntik el, kik, hol, és hogyan emlékeznek meg róla. A képviselő-testületnek csak addig szabad elmennie, hogy finanszírozza a program elemeit, és állítsa csatasorba a városi intézményeket, már amennyiben szükség lesz rájuk. Aki pedig – akár saját elhatározásából, akár szakmai kötelezettségeiből adódóan - részt vesz az előkészítésben, mindenek előtt nyilatkozzon, írja alá, hogy az 1956-os eseményeket forradalomnak és szabadságharcnak tartja. Az, hogy a nyilatkozattétel összekuszálta a szálakat, az érintettek nem értették, mire jó az egész, ezért nem is voltak hajlandóak aláírni, az ötletgazdák szerint őket igazolja.
A programtervezet mégiscsak összeállt, egyrészt a megkérdőjelezett alkalmasságú munkacsoportnak, másrészt a kilenc szervezeti képviselő doyenjének köszönhetően, aki arra is szakított időt, hogy javaslatokat tegyen le az asztalra. A képviselő-testület pedig elfogadta, mint egyetlen létező javaslatot, amelyet március végén mégiscsak legalizálni kell, ha azt szeretnénk, hogy legalább néhány eleme megvalósuljon.
A jubileum körüli huzavona erősen emlékeztet Arany János fülemüle-perére. Vajon valóban az a legfontosabb, hogy kinek fütyül a madár, vagy az a lényeg, hogy szép az éneke, és a kerítés mindkét oldalára jut belőle.
Ünnepelni persze szűk körben is lehet. Talán bensőségesebb is, mint a hét országra szóló parádé. Már amennyiben az a fontos, hogy magunkat helyezzük előtérbe, hogy az ünnep rólunk szóljon. Ha viszont azt szeretnénk, hogy egy fél évszázaddal ezelőtti esemény előtt minél többen tisztelegjenek, akkor le kell mondanunk a kirekesztésről.
Akkor is magunkénak érezhetjük, ha másokat is közel engedünk hozzá.
