Újságíróként, szerkesztőként hosszú ideje kampányolok az egészséges életmód mellett. Többször írtam az önkormányzat idei rákszűrő programjáról is, amelyet a 45-50 éves korosztály számára hirdettek meg a Százhalombattai Egészségügyi Közalapítvány szakmai támogatásával. Meglepődve értesültem arról, hogy a vizsgálatokra a vártnál kevesebben jelentkeztek. Amikor a szakrendelő vezetőjével arról beszélgettünk, vajon miért nem élnek a lehetőséggel többen, úgy véltük, leginkább a kellemetlenségektől való félelem miatt.
Félig tréfából megígértem, ha kinyitják a korollót, vagyis a néhány évvel fiatalabb korosztályt is bevonják a szűrésbe, végigcsinálom a vizsgálatsort, és megírom, valóban annyira szörnyű-e. A képviselő-testület pozitív döntést hozott, én pedig néhány hét múlva telefont kaptam a szakorvosi rendelőből. Hamarosan akasztják a hóhért – gondoltam némi öniróniával.
A szűrési koordinátor, aki a legnagyobb részletességgel tájékoztatott az előttem álló feladatokról és procedúráról, Gartainé Griesbacher Éva, fiatalkori jó ismerősöm volt. Kedves, közvetlen fellépése mellett tovább erősítette bizalmamat, hogy elárulta: maga is elvégeztette a vizsgálatokat, mert hitelesen szeretné tájékoztatni a szűrésre jelentkezőket.
Megismertem az előttem álló programot: székletminta-leadás, mammográfia, kolonoszkópia. Ebben a kecsegtető sorrendben. Mit mondjak, nem úgy tekintettem a határidőnaptárra, mintha valami jópofa buszkirándulásra készülnék.
Pedig a budaörsi csoportos mellrákszűrés kicsit hasonló hangulatban zajlott. A betegszállító kisbusz sofőrje mindent megtett a kényelmünkért, és még azért is elnézést kért, hogy az elopálosított szélvédők miatt nem élvezhetjük a kilátást.
Hasonlóan meleg fogadtatásban részesültünk a budaörsi rendelőben, ahol – kávéval, teával, frissítőkkel! - vártak minket, és egymás után szólítottak a különleges röntgengép elé.
Sokan visszarettennek a mammográfiától az esetleges fájdalom miatt. Engem korábban inkább lustaságom és kényelemszeretetem tartott vissza. A gép szorítása azonban alaposan meglepett. Első döbbenetem után igyekeztem azzal nyugtatni magam, hogy az intenzív préselés csak egy-két másodpercig tart, összesen négyszer kerül rá sor, az érintett szakemberek pedig nyilván tudják, mit csinálnak. Szóval, ki hallott már olyat, hogy valaki megsérült a mammográfiai vizsgálat során? Nos, az elkészült röntgenfelvételeket én is ép keblekkel vehettem szemügyre. Megvoltak, és meg is maradnak! A magam részéről legalábbis mindent megtettem értük. Igaz, hölgyeim?
Na, de hátra volt még a feketeleves! Az utolsó héten egyre gyakrabban jutott eszembe számtalan – többnyire rémséges – gondolat. Miket hallottam a végbéltükrözésről? Egy ismerősöm szerint, aki szült már, az ezt is kibírja. Egy másik viccelődni is tudott a vizsgálatot végző orvossal, egy harmadik viszont leállította a tükrözést, mert nem bírta a fájdalmat. Egy negyediknek kivezették a végbelét a hasfalára, egy ötödik pedig – gyerekkori barátom – két éve meghalt vastagbéldaganatban. A hatodiknál időben észrevették a bajt. Operáción és kemoterápián esett át. Remélem, sokáig él még, mert ő az édesanyám.
A mérleget rég elkészítettem. Nem maradt más, mint szembenézni a sorsommal, amely most egy tervezett, bevallottan kellemetlen vizsgálat volt, de legalább ismerős, komfortos és kifejezetten barátságos környezetben. Huszonnégy órán keresztül nem ehettem szilárd táplálékot, és mivel ennél jobban már nem akartam felmagasztosulni, elfogadtam a felajánlott nyugtató-fájdalomcsillapító injekciót.
Az utolsó tiszta emlékem, hogy zöld lepedővel letakarva fekszem, miközben a kedves, barátságos, fiatal orvos rendkívül óvatosan a vénámba vezeti a tűt. Ezután, mintha álomban történtek volna a dolgok, elmosódva, lomhán, nem is velem. Nem éreztem kiszolgáltatottságot, sem szégyent, sem pedig fájdalmat, csak nagy csodálkozást, amikor közölték: kész is vagyunk!
A jó ízlés határain belül mindössze ennyiről számolhatok be, kedves olvasóm. És még valamiről. A mai napig nem tudom megmondani, hogy a vizsgálatokkal járó kellemetlenségektől féltem-e jobban, vagy attól, ami esetlegesen kiderülhet a szűrés folyamán. Egy biztos: a feszültség, amit átéltem, egyszer sem volt annyira tapintható, mint az ereimben, izmaimban szétáradó, szinte eszeveszett boldogság, amikor közölték velem a negatív eredményeket.
Jelentem, túléltem! Sőt, mi több, sokat nőttem a szememben, és – nem utolsó sorban - rendkívül hálás vagyok mindazoknak, akik hozzájárultak, hogy mindez így legyen.
