Ahogy telik fölöttünk az idő, egyre gyakrabban élhetjük meg alapigazságként a költő szavait.

Mos is búcsúzunk: Czéh Jánosné Arankától, Aritól, aki életének 83. évében, szeptember 6-án hunyt el. Pedagógus volt, a gyógypedagógia volt a szakterülete. Ez a gyötrelmesen gyönyörű hivatás azt az alázatot kívánta meg, amelynek ő lelke mélyéig birtokában volt.

A végleges búcsúvételkor vesztesnek érezzük magunkat, hiszen, aki örökre elment, akit tiszteltünk, szerettünk, magával vitt egy darabot az életünkből, letört egy darabot énünkből.

Ha Arira gondolok, a csöppnyi törékeny, mosolygós derű, szelídség, intelligencia jut eszembe, amely jellemezte őt megjelenésében, emberi tartásában is.

Nyitott és érdeklődő volt. Szerette az életet. Szerette megismerni a világot, szívesen utazott – fiatalabb korában külföldön barangolt, később itthon. Olvasottsága, tájékozottsága az irodalom, a zene, a képzőművészetek terén lenyűgöző volt. Talán ez is segíthette őt, amikor a betegséggel kellett birkóznia. Hiszem: neki most már így jobb, szenvedések nélkül.

Nem emlékszem, hogy panaszkodott volna. Ha nem érezte jól magát, legyintett inkább: ne beszéljünk a betegségekről. Újra csak Reményik szavai ötlenek föl bennem, ha utolsó hónapjaira gondolok: "Valami furcsa összehangolódás, / Valami ritka rend - / Széthúzó erők erős egyensúlya, / Mély belső bizonyosság idebent - / Bizonyosság arról, hogy élni jó, / Szenvedni elkerülhetetlen..."

A lét-nemlét dimenzióin szeretetünk az a kötőanyag, amely átível mindaddig, amíg emlékezünk rá.

Rokonai, barátai, ismerősei őrizzük emlékét szeretettel!

Bálint Ferencné