Karácsonyi titok

Ott álltunk a napsütötte verandán. Szemünkbe szúrt az üvegen át az éles decemberi nap. Olvadt a hó, a cserepes háztetőn csillogó gyöngyként hullt alá egy-egy csepp. Ha megdörzsöltem öklömmel a szemem, karikák, csillagok táncoltak a szemhéjam alatt. Apám a kihúzhatós asztalnál ült, kockára vágott egy szelet kenyeret, s erre tette a falatnyi szalonnát. Ott ültünk hárman gyerekek, nagyfiúként én már a rendes széken, de a lányok az apám faragta magas széken. Egyszerre tátottuk szélesre a szánkat, mint nyáron, az istállógerendán csüngő fészekben a fecskegyerekek. Lehunyt szemmel, jóízűen rágcsáltam. Anyám úgy jött be, ahogy senki sem tud, még egy toppanást, csusszanást sem hallani és ott áll előtted, kezében két nagyra nőtt sárga körte. - Karácsonyi körte – mutatta apámnak, közben kötényével fényesre törli a cirmos héjat. - Karácsonyi körte, én körte, te körte – mutattam apámra – ökörte böktem két kezemmel a két megilletődött húgom felé. Még folytattam volna, de ahogy anyám rám nézett a szó bent rekedt. - Hol találtad? – kérdezte apám. - A falevelek között, a rózsatőnél, ott nem ástunk az ősszel és itt maradtak télire. Apám tenyerébe fogta, megsimogatta a körtéket, megszagolta, majd félre tette a tányért, szalonnát, kenyeret, és a késsel a vágódeszkán négy fele szelte mindkettőt. Az első öt szeletet szó nélkül vettük el, a két testvérem, Teri, Nelli a szüleim és én. Erős birsbehajló körte illat, zamatos, leveses hús, kézfejemmel sodrom a számba a kicsöppenő körtelét. Egymásra néztünk hárman gyermekek, aztán az asztalon lévő körte negyedekre, szüleim a szemükkel intettek, egyszerre lendült előre a három jobb kéz. Ebéd helyett ettük a katonákra vágott eleséget, a körtefinomságot. Szentestén, a másnapokon szokásos vacsora az ebéd, és a koraesti vacsora az ünnepi eledel. Délután a lányokat anyám kétoldalt a karjára emeli és vitte a nászasszonyához. Engem este apám csizmába bujtat, foszlós báránybőr bekecsbe, meggyújtja a viharlámpát, kezembe nyomja és indulhatok is a nagymamáért. Őt kísérem – először életemben egyedül – a szürkületben hozzánk a terített asztalhoz. Amíg Ő ellátja az állatokat, addig én ugróiskolázom a konyha kockás kövén, többször megkérdezi, „Éhes vagy kis szolgám?” – de én csak rázom a fejem. A húslevesre, a sült csirkére, de leginkább a csokis tortára gondolok. Sötét van, minden elcsendesedett, felöltözünk és indulunk kézen fogva a viharlámpa fényét lengetve. Nagymama egyfolytában mesél. - Későn tanultam meg írni-olvasni. Keselyűstől Őcsény olyan messze volt, hogy ha reggel elindultam az iskolába, délre értem oda, s már indulhattam is vissza. A suszter dédnagyapád, az tanított meg olvasni. Ott ültem télen mezítláb mellette a kicsi, de meleg műhelyben, hallgattam, hogy kalapálja a fa szegeket, láttam milyen ügyesen varrja a lyukas bőröket, és éreztem az enyv, a szurok erős szagát. Meg-megállt a munkában és fölírt három betűt A B C, addig ismételtette velem, míg másik nap is tudtam. Így tanultam. Arra gondoltam milyen jó lenne, ha és is otthon tanulhatnék, ha nem kellene korán kelni, és első osztályba járni. Milyen csoda kellene ahhoz, hogy az iskola bezárjon. Eszembe jutott, amit osztálytársaimtól hallottam „Szalonnával kell bekenni az iskolát és a cselédsoron ott lévő kutyák, mind fölfalnák.” –hittem is, meg nem is. - Lesz szénszünet! – nagymama mondata, úgy hasított belém, mint a kés a foszlós kenyérbe. Már hallottam ezt a mondatot a felsősöktől is, de nem értettem mit is jelent. – Lesz az újévet követően két hét iskolai szünet, nem kell iskolába járnod, még sokan biztosan nem tudják, mert a kisbíró az ünnepek után dobolja ki, nekem elárulta, amikor nála jártam az újszülött fiát megfürdetni. - Ott álltam nagyanyám mellett döbbenten. Amit és olyan mélyen szerettem volna, az most valóság. Letettem a lámpát, s mint egy kiscsikó ugráltam az árok mellett kitaposott sáncon. Előre futottam a cselédsor két hosszú épülete között „lesz szénszünet, lesz szénszünet” ismételgettem, és kíváncsian lestem be a kivilágított ablakokon. Láttam a gyertyafényes karácsonyfákat, a terített asztalokat. Megálltam ott, ahol meglestem kéthete, hogyan születik a gyermek. Láttam, ahogy Nagyanyám széles karjával, erős melleivel egyetlen szorítással hogyan segíti világra a gyermeket. Hátra néztem még a házsor elején járt. „Gólya néni, gólya néni” ismételgettem, amit a gyermekek mondtak, ha látták messziről. Futottam az árokparton, de a sötétben a sáncról a sáros, fagyos vízbe estem. A félelem könnyei csorogtak, míg sírtam, majd a fájdalom, ahogy a jeges sár a csontig hatol, a megfagyott rögökbe markolva próbáltam kapaszkodni és üvöltöttem. - Hol vagy Feri? – halottam a hangját, és láttam a felpislantó lámpa fényét. Felé indultam át a vizes pocsolyán. - Várj meg ott, el ne mozdulj! – a nagy tócsában a jeges víz becsapott a csizma szárán, előre térdelve másztam át a túlsó sánchoz. Egyetlen rántással emelt ki a partra. A kabátja fölé kötött berlinerkendőt derekamra kötötte. Hallgatta a nyöszörgésem „a csizmám bennragadt a sárban” szepegtem megfagyva. - Holnap megtaláljuk. – Úgy lendített a vállára, mint egy üres zsákot. Hátára vett és magához szorított. Sietett. Eszembe jutott, hogy egy hónapja, amikor hozták a cukrot, az ötven kilós zsákot is így lendítette a magasba. Hozzábújtam, szorítottam a nyakát, hallottam, ahogy imádkozik, és én is vele imádkoztam. A házunk előtt az ölébe emelt. Közel hajolt hozzám, úgy mondta. - A Jóistennek van valami szándéka veled. Ott a pocsolya közepén egy kút van, s te úgy átjöttél, hogy nem vesztél bele. Szerencsés kis fiú vagy, kis unokám. Ez az este a mi titkunk, hármunké, a Jóistené, a tiéd és az enyém. Karácsonyi titok, amit soha senkinek sem árulunk el. Legfeljebb azt mondod, ha kérdeznek, hogy a sáncból az árokba csúsztál és a gumicsizmád ott ragadt. Ez nem hazugság, nem kell karácsonyeste senkit megrémiszteni. Lehúzta fejemről a báránybőr kucsmát, golyó fejemre puszit nyomott, megtörölte a csodálkozó arcom. A titkot megőriztem.