- Úgy éltük meg az egész kalandot, mint egy tündérmesét – idézi fel Szélpál Stefi, drámapedagógus a saját és a Felhőjárók érzéseit. Valódi csapatmunka volt a kollégákkal. Mindannyian azon fáradoztunk, hogy "felhőjáró fiataljaink" jól érezzék magukat.

A sérült fiatalok produkcióit Szélpál Stefi és Rédli Éva rendezte színpadra. Czuppon Gabriella, az alapítvány intézményvezetője tolmácsolt és konferált az előadásokon, Angyalné Czeczon Zsuzsanna a gazdasági részt tartotta kézben. Törköly Gábor, fafaragó, ahogy a hétköznapokban, úgy itt is nagy segítséget jelentett erejével, derűjével, kivételes humorával sokszor átsegítette a csapatot egy-egy nehezebb pillanaton. Cseh Éva, a Sérültekért Alapítvány elnöke pedig összefogta, egyben tartotta az egész történetet.

A hétfő hajnali hazatérés másnapján, még kicsit fáradtan a többnapos, megfeszített koncentrációtól, de az átélt izgalmaktól boldogan elevenítette fel a két nővér – Szélpál Stefi és Rédli Éva – az írországi kalandot.

A repülőgép hajnalban érkezett Dublinba, ahol 15 fok és folyamatosan permetező eső fogadta őket. Innen utaztak tovább Cork-ba, Írország második legnagyobb városába. A buszcsatlakozást csak úgy érték el, hogy a készséges reptéri szolgálat félórára visszatartotta számukra a járatot.

- Mindenhol azt tapasztaltuk, hogy nagyon szívélyesek, kedvesek és segítőkészek az írek. Kivéve, amikor EB meccset néznek egy pub-ban...

Reggel 7 órakor foglalták el a szállást és 9 órakor már indulniuk is kellett a főpróbára. Ez után tudtak kicsit körülnézni a nyüzsgő nagyvárosban. Megcsodálták a hatalmas, gótikus Szent Péter és Pál katedrálist, benne a különleges, szép arcú, de szúrós szárnyú angyalokat. Egy viktoriánus épületben tárult eléjük a híres cork-i piac, amit tavaly az angol királynő is meglátogatott. A tágas csarnokban különböző sajtokat, számtalan tengeri herkentyűt találtak, és a híres ír vajat, amit minden reggelinél élvezhettek.

A fesztivál három szekcióból – zene, tánc és dráma – állt, Cork és környékének különböző helyszínein zajlott. A Felhőjárók találkoztak a másik magyar csapattal, az énekes produkcióval szereplő, ajkai Hangadókkal, de sajnos a fellépésüket nem látták.

Megismerve a többi drámai produkciót, azzal szembesültek, hogy más csoportok egészen máshogy kezelik a sérülteket. Azok az előadások a sorstársaiknak szólnak, bolondozásaik inkább sajnálkozást váltanak ki a közönségből és a különbséget hangsúlyozzák. Szemben a Felhőjárók darabjaival, amik pedig megszólítják a többségi társadalmat is és a közös élményekre építenek.

- A drámapedagógiai módszerek számunkra eszközök, amivel színpadra segítjük azokat az érzéseket, amik valójában belőlünk indulnak ki. Ezek az érzelmek, indulatok találkoznak a zenével és azokkal az impressziókkal, amiket a Felhőjárók is ugyanúgy élnek meg a kapcsolataikban. Az így született koreográfiáknak végeredményben már nincs közük a drámapedagógiához.

Amikor a Felhőjárók mozdulatszínháza bemutatta két jelenetét – Yann Tiersen zenéjére a Kötődéseket és a Pályaudvart – előbb nagy csend, majd óriási ováció fogadta őket. Ott egyből ki is derült, hogy megnyerték a fesztiváldíjat. A nagy közös plakett mellett, egy-egy emlékérmet kapott minden felhőjáró: Bangó Nikoletta, Besze Kristóf, Csizmadia Péter, Egyed Valéria, Jandó Zsófia, Liszencziás Erzsébet, Nagy Péter, Oraveczki Teréz Takács Anita, Takács Ákos és Volárovics Ágnes.

- Nagyon büszkék vagyunk a Felhőjárókra, igazán remek csapat! Odafigyeltek egymásra, segítettek, ha kellett. Soha egy panaszszavuk nem volt, rendkívüli az akaraterejük és a fegyelmük. Csak elismeréssel tudunk szólni róluk!

Rögtön az előadás után menniük kellett, hogy szabadtéren, az ír utca emberének is bemutassák műsorukat. A belvárosban kivételesen sütött a nap, a helyi fúvószenekar muzsikált, sokan összegyűltek hallgatni őket. Előadókat megvárakoztatni egyébként is udvariatlan, de sérült fiatalokkal szemben ez kimondottan nagy figyelmetlenség. Két órán keresztül zajlottak az egyéb programok, mire a Felhőjárók sorra kerültek.

- Még most is bosszankodom – fakad ki Stefi.

- Magunkban lázongtunk, az emberek lézengtek – fogalmaz Éva. Közben beborult az ég, feltámadt a szél és esni kezdett. A közönség elszivárgott.

Két magyar – egy pszichológiát tanuló egyetemista lány, Nagy Andrea és egy idősebb hölgy – tudva, hogy hazai csapat is érkezik a fesztiválra, egy nagy magyar zászlóval érkeztek, hogy megnézzék és ünnepeljék őket. Várakozás közben a battaiak elmesélték a lánynak, hogy kik ők, honnan jöttek, miről szólnak a Felhőjárók: legalapvetőbb érzéseinkről – szeretetről, haragról, dacról – mesélnek a gesztusok nyelvén. Andrea mindebből olyan lelkesítő beszédet kerekített és mondott be a mikrofonba, hogy kijöttek az emberek a környező boltokból, pubokból, hamarosan újra sokan gyűltek köréjük.

- Épp a pályaudvari jelenetet adtuk elő, amikor belibbent egy piros ruhás nő és két bőröndöt kitépve a játszók kezéből, elszaladt. Mi teljesen lebénultunk, Bangó Niki viszont gyorsan kapcsolt és visszaszerezte a kellékeiket. Ez igen kellemetlen közjáték volt. A produkció végén a Dzsungel könyvéből adtuk elő a "jelelős" számot. Az írek nagyon figyeltek, jeleltek és énekelték velünk a magyar szavakat. Látszott, pontosan érzik, miről van szó, együtt mozdultak velünk. Utána sokan odajöttek hozzánk, hogy elmondják, milyen mélyen megérintette őket, milyen erősen hatott rájuk az előadás. Egy helyi fiatalember azt mondta, élete legmeghatározóbb spirituális élményét élte át velünk. Ezek a találkozások voltak a legjobbak!

Megismerkedtek az egyetlen, hozzájuk hasonlóan szavak nélkül játszó drámacsoporttal. Az ír társasággal Czuppon Gabriella fel is vette a kapcsolatot és megbeszélték, igyekeznek uniós pályázatot találni, hogy valamilyen a közös produkciót valósíthassanak meg a jövőben.

A fesztivál keretében a Felhőjárók felléptek Cork-tól nem messze, a Skibbereen nevű városban is, ahol egy, a Sérültekért Alapítványhoz hasonló szervezet látta őket vendégül. Ezen utazáson ismerkedtek meg egy osztrák kórussal, akikkel igen jó kapcsolatba keveredtek: a buszozás során elénekelték a saját dalaikat, de találtak közös dallamot is. A két csapat elérhetőséget is cserélt annak reményében, hogy találkoznak még. Skibbereen-ben nem csak sérültek léptek fel, hanem helyi népzenészek is, akiknek muzsikájára mindannyian ír körtáncot jártak.

A szabadnapjukon elmentek Kinsale-be, egy valóságos mesebeli kikötővároskába az Atlanti Óceán partján.

- Útközben is csak ámultunk a zöld ezer árnyalatában pompázó réteken, a mindenfelé legelésző teheneken, birkákon. A városka középkori, erődítményszerű vára még most is nagyon szép, azon túl pedig kitárul az óceán. Feküdtünk a zöld fűben, néztük a kék eget. Gyönyörű volt!

Írországban körülbelül kétezer fős magyar kolónia él, akiket saját szervezetük segít a beilleszkedésben, letelepedésben. Itt dolgozik Szlovák Péter, ügyvéd, akinek segítségével megismerhették kicsit Dublint is.

Végül eljött a búcsú napja. A fesztivál igazgatója – Eoin Nash – szintén nagyon lelkesedett a százhalombattaiakért, mondta is egyik alkalommal, hogy majd találkoznak a zárógálán. Czuppon Gabi azonban jelezte, hogy sajnos a költségvetésükbe az estély belépődíja már nem fért bele. Ekkor Eoin Nash felhívott valakit. A battaiak ritkán hallottak ír beszédet kint tartózkodásuk alatt, de a fesztiváligazgató most erre váltott. Majd – már ismét angolul – közölte a csoporttal, hogy várják őket a zárófogadásra.

Ráadásul az a megtiszteltetés érte a Felhőjárókat, hogy felkérték őket, adják elő jeleneteiket az ünnepi műsorban, a közel négyszáz fős, nemzetközi közönség előtt.

Igazi, filmekből ismert, klasszikus estélyen találták magunkat. Mindenki harsogóan színes, pompás ruhákban, roppant elegánsan és vidáman ünnepelt. Emelkedett hangulatban nézték a kivetítőn a fesztivál képeit, és ha meglátták magukat vagy társaikat hangosan örvendeztek. A Felhőjárók megilletődötten álltak köztük.

- Nagyon izgultunk, hogy mi vagyunk az egyedüli fellépők. Gabi felkonferált bennünket és a Felhőjárók bemutatták a darabokat. Itt is a "jelelős" énekkel zártuk a produkciót. Egyszer csak mindenki felállt és mutatták velünk együtt a jeleket. A szám úgy ér véget, hogy megöleljük egymást. Most mindenki ölelt mindenkit: írek, belgák, norvégok, osztrákok, németek, angolok, finnek... Mindenki, aki csak odafért. Éreztük a szeretet-energiákat végigsöpörni a termen...

Utána vacsora és jó hangulatú mulatság következett. A Felhőjárók is feloldódtak, igazi örömtánccal ünnepeltek.

- A hazaúton szó szerint is megéltük a felhőjárást. A szokásos esőben, hatalmas fekete felhők alól szállt fel a gép – ahogy egyre magasabbra emelkedtünk, tisztult az ég, míg végül felemelkedtünk oda, ahol szikrázóan sütött a Nap, alattunk gyönyörűen hömpölyögtek a felhők. Így jöttünk haza.

(További képeket a Sérültekért Alapítvány honlapján találhatnak: http://www.serultekert.hu/galleries.php)