Még mindig nem fér a fejembe, mit is akart az a kilenc társadalmi, illetve politikai szervezet azzal a petícióval, amiben azt követelték, hogy csak az lehessen az ’56-os történelmi emlékbizottság tagja, aki elfogad egy előre és tételesen megfogalmazott nyilatkozatot arról, hogy mit is gondol az ötven évvel ezelőtti eseményekről. Érthetetlen a szándékuk. Aki ugyanis elvállalja egy ilyen bizottságban a tagságot, az valószínűleg azért teszi, mert meg akarja ünnepelni az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulóját. Sőt, valószínűleg nemcsak maga az ünneplés, hanem még a mikéntje is fontos számára.
Különben nem áldozná fel a szabadidejét a programok előkészítésére. Nem nagyon valószínű, hogy mást gondol ’56-ról, mint azt, hogy forradalom volt, a szovjet katonai beavatkozást pedig agressziónak tartja. Még az sem nagyon valószínű, hogy olyas valaki igyekezne egy ilyen bizottságba, aki annak idején a forradalom ellen agitált, vagy részt vett a megtorlásában. Egyrészt egyre kevesebben élnek közülük, másrészt annyian még igen, hogy lelepleződjön egy ilyen csaló.
Nem az a baj, hogy a petíciót benyújtó civil szervezetek kíváncsiak rá, mit gondolnak a történelmi emlékbizottság tagjai. Nincs ebben semmi kivetnivaló. De egészen más kérdezni, mint előre összeírni valamit, aztán felszólítani valakit, nyilatkozzon, hogy ezt gondolja-e.
Ugye, ízléstelen lenne, ha azokkal, akik az anyák napi ünnepség megszervezésére jelentkeznek, alá akarnánk íratni egy papírt, hogy szeretik, tisztelik az édesanyjukat, sőt másokét sem veszik hiába a szájukra, valamint agressziónak tartják, ha bárki bánt egy édesanyát?
És milyen kényelmetlenül érezné magát, akit ilyesfajta elszámolásra kényszerítenének! „Most mire gondolsz?” – kérdi a rajongó nő, amitől falra mászik imádatának tárgya. Már csak ilyenek vagyunk! A gondolatainkat a személyes szuverenitásunk részének tekintjük. Azt meg pláne nem szeretjük, ha bárki meg akarja szabni, miről mit gondoljunk.
Többek között ezért mentünk ’56-ban az utcára.
Szóval, nem túl érthető és nem is túl ízléses ez a petíció. Az embernek rossz lesz a közérzete tőle.
Nekem személy szerint már attól is rossz lesz a közérzetem, ha arra gondolok, hogy hamarosan megint eljön a pillanat, amikor az új képviselőink esküt tesznek, és egyik majd mondja, hogy „Isten engem úgy segéljen!”, a másik meg nem. Sokan pedig körülállják őket, és messzemenő következtetéseket vonnak le a mondásból vagy nem mondásból. Miközben lehet, hogy a képviselő nem „Istennek” hívja az istenét, vagy tiltja a vallása, hogy kimondja a nevét, vagy – ne adj, isten – nem is hisz semmiféle istenben. Csak nem gondolja valaki komolyan, hogy ezen az egy mondaton, vagy bármiféle így vagy úgy elvárt, kikényszerített nyilatkozaton bármi is múlik?
Persze mindenki azt gondol, amit akar. Legalábbis szerintem.
Nem az a baj, hogy a petíciót benyújtó civil szervezetek kíváncsiak rá, mit gondolnak a történelmi emlékbizottság tagjai. Nincs ebben semmi kivetnivaló. De egészen más kérdezni, mint előre összeírni valamit, aztán felszólítani valakit, nyilatkozzon, hogy ezt gondolja-e.
Ugye, ízléstelen lenne, ha azokkal, akik az anyák napi ünnepség megszervezésére jelentkeznek, alá akarnánk íratni egy papírt, hogy szeretik, tisztelik az édesanyjukat, sőt másokét sem veszik hiába a szájukra, valamint agressziónak tartják, ha bárki bánt egy édesanyát?
És milyen kényelmetlenül érezné magát, akit ilyesfajta elszámolásra kényszerítenének! „Most mire gondolsz?” – kérdi a rajongó nő, amitől falra mászik imádatának tárgya. Már csak ilyenek vagyunk! A gondolatainkat a személyes szuverenitásunk részének tekintjük. Azt meg pláne nem szeretjük, ha bárki meg akarja szabni, miről mit gondoljunk.
Többek között ezért mentünk ’56-ban az utcára.
Szóval, nem túl érthető és nem is túl ízléses ez a petíció. Az embernek rossz lesz a közérzete tőle.
Nekem személy szerint már attól is rossz lesz a közérzetem, ha arra gondolok, hogy hamarosan megint eljön a pillanat, amikor az új képviselőink esküt tesznek, és egyik majd mondja, hogy „Isten engem úgy segéljen!”, a másik meg nem. Sokan pedig körülállják őket, és messzemenő következtetéseket vonnak le a mondásból vagy nem mondásból. Miközben lehet, hogy a képviselő nem „Istennek” hívja az istenét, vagy tiltja a vallása, hogy kimondja a nevét, vagy – ne adj, isten – nem is hisz semmiféle istenben. Csak nem gondolja valaki komolyan, hogy ezen az egy mondaton, vagy bármiféle így vagy úgy elvárt, kikényszerített nyilatkozaton bármi is múlik?
Persze mindenki azt gondol, amit akar. Legalábbis szerintem.
