A hajdani DKV szállítási osztályának járműjavító műhelye réges-rég a múlté, de az egykori kollektíva a mai napig összejár. Annak idején ott voltak az "első kapavágásoknál", látták a földből kinőni az üzemeket, ami nagyon összekovácsolta őket – meséli Komáromi Laci, aki ’78-tól 94-ig irányította a műhelyt. Amikor a MOL profiltisztításba kezdett, és a műhely Dunarent Kft-vé alakult, sokan máshol kerestek munkát, mások pedig nyugdíjba vonultak. Aztán egyszer egy spontán találkozásnak köszönhetően újból összejött a régi gárda, és olyan jól érezték magukat, hogy elhatározták, rendszeresítik a műhelytalálkozókat. Minden évben kétszer jönnek össze egy dunafüredi kisvendéglőben, kora tavasszal és késő ősszel, tekintettel az otthoni kerti feladatokra.

Az áprilisi műhelytalálkozón egyre népesebb társaság üli körül az asztalt. Senki sem hoz feleséget, férjet, senki sem beszél a jelen örömeiről és gondjairól, a vendéglátóhely szerény különterme időgépként működik. Aki beszáll, utazik, és úgy ugratja tisztességben megőszült/megkopaszodott régi kollégáját, mintha ismét húszévesek lennének, és "iszonyú jóképűek". Mert azok voltak. Petrik Tibor (Kecske) szerint ő mindenképpen. Tizennyolc évesen, szerelőként került a műhelybe, Katika, a raktáros csak úgy szólította, Petrikecske, így maradt végül Kecske.

Fráter István (Kari) kézilabdázott, sportállásba érkezett Budapestről. Ahogy sok mást, őt is tanulásra biztatta Komáromi Laci, így lett esztergályosból autószerelő, munkafelvevő. Állandóan szerelmes volt, nemcsak a nőkbe, az autókba is.

Madarasi Lajos (Maci bácsi) 42 évesen került a járműjavítóba. Munkahelyi beceneve a testalkatára utal. Ő főzte a kávét a "Maci Kávézóban", amit helyes kis festett tábla is hirdetett. Úgy emlékszik, bár harmincnyolcan dolgoztak együtt, hosszú évekig, évtizedekig, soha nem veszekedtek máson, csak a munkán. Ellenségeskedés nem fordult elő, talán ha az egy Bütyök volt rigolyás.

Csöndesen helyesel a "korelnök" Tistyán Sándor. Annak idején a DKV első négyszáz dolgozója közé tartozott, nyugdíjazásáig tevékenykedett a műhelyben, azután sokáig az Autóklub vezetője volt.

A kezdetek kezdetén kiszámolták, 23 év volt az átlagéletkor. Most valamennyien 50 felett vannak, de a műhelytalálkozón ezt a legkevésbé sem érzik. Felidézik Kapusi Sanyi hihetetlen baleseteit – most sincs itt, mert levágta maga alatt a faágat -, vagy Karmi gurulós kalandjait, és könnyeznek a nevetéstől.

Karmi ugyanis mindenbe szerelmes volt, ami brümmögött és kerekekkel rendelkezett. Még a tenklert is ki akarta próbálni, amíg el nem árulták neki, hogy az valójában áramfejlesztő. Ezen kívül képes volt ebédidőben egy targoncával "rodeózni", aztán a kerítésnek dőlt járműbe szorulva várta, hogy a többiek visszajöjjenek az étteremből. Később valódi rallyn is indult, országos második lett első osztályban, 1600 köbcentiben. "Persze, a tenklerrel megtanult vezetni!" – vágja rá valaki az asztal másik feléről, mire ismét feltör a hahota.

És így folytatják alkalomról alkalomra, történetről történetre, ki nem fogynak belőle. Az évek mennek közben, de nekik jó visszatérni a legendás járműjavító műhelybe, ahol húsz évesek, átkozottul jóképűek és szerelmesek voltak, ahol semmi sem volt fontosabb annál, ami brümmögött és gurult, legfeljebb egy jó pillanatban elsütött poén. (A fotó 1969 szeptemberében készült. A Guevara brigád a "Televíziót az iskoláknak!" mozgalom keretében készüléket adományozott az ercsi általános iskolának.)