„Feltett kézzel kell-e állnunk az agresszor előtt?” – teszi fel a kérdést a Hírtükörnek írt levelében dr. Németh Endre. A továbbiakban kifejti, hogy egyre több gondot okoz az egyén szabadságának egyoldalú értelmezése: vannak, akik mindent megengednek maguknak, és vannak, akik ezt elszenvedik. Olyan életközösségekben, ahol az emberek csak karnyújtásnyira élnek egymástól, a hangoskodás nem más, mint közösségellenes magatartás, amely ellen a lakosság többsége védtelen. Nincs hová fordulnia segítségért, és még csak el sem menekülhet, mert ha a panelházból kertes házba költözik is, az "energiatúltengés" ott is utoléri.
Németh doktornak igaza van. Az átlagosnál több toleranciára van szüksége a lakótelepi embernek, hiszen a körülötte élők életvitelének normál zajait tudomásul kell vennie. Nem várhatja el, hogy ne porszívózzanak, ne klopfolják a húst, ne fúrjanak szöget a falba, ne használják a mosógépet, mert ezek a tevékenységek hozzátartoznak a mindennapi élethez. Ezek miatt nem lenne indokolt szólni, még akkor sem, ha a zajok szinte csillapítatlanul hatolnak át a falakon, mert ez oda-vissza érvényes. Én eltűröm, hogy te porszívózol, te pedig eltűröd, hogy én porszívózom.
A problémát azok a zajok okozzák, amelyeket nem lenne szabad egy egész lakóközösséggel megosztani. Ha a nekünk tetsző zenét a lépcsőház összes lakójára rákényszerítjük, az egész zenei irányzatot megutálják, természetesen velünk együtt. Ha nevelési elveink azt sugallják, hogy gyermekünknek bátran futballozzon a harmadik emeleten, büdös kölyöknek titulálják majd szomszédaink. Ha „nekem nincs titkolnivalóm” felkiáltással üvöltözünk házastársunkkal, a fültanúk nem azon töprengenek, kinek a pártjára álljanak, hanem fohászkodnak, hogy költözzünk minél előbb máshová.
Németh doktor azt kérdezi: valóban tehetetlenek vagyunk? Úgy tűnik, igen, mert az ilyesfajta rendbontások ellen alig van mit tenni. Aki szólni mer a zajongónak, ritkán éri el a célját, sokkal inkább az ellenkezőjére van esélye: hangosabban szól majd a zene, mint korábban.
Akadnak persze, akik megpróbálnak tenni valamit a saját érdekükben. Példa erre a Jókai köz egyik lépcsőháza, ahol a lakók – amikor megtudták, hogy az ott lévő, megüresedett önkormányzati lakásra pályázatot hirdetnek – levélben fordultak a polgármesterhez. Azt kérik, olyat válasszanak a jelentkezők közül, aki be tud illeszkedni a közösségbe, és tiszteletben tartja az együttélés szabályait. Indoklásul hozzáteszik: a lépcsőházban többnyire nyugdíjasok élnek, akik békességet szeretnének maguk körül.
Kívánjuk, hogy teljesüljön a kérésük! Hozzátéve, hogy pályáztatáskor szinte lehetetlen kiszűrni a későbbi rendbontókat, akik ilyenkor a legszebbik arcukat mutatják. A jelentkezésükbe nem írják bele, hogy rendszeresen püfölik egymást és gyakran rendeznek vad tivornyákat. Mindez csak később derül ki, a beköltözés után.
Amikor már valóban nincs menekvés.
A problémát azok a zajok okozzák, amelyeket nem lenne szabad egy egész lakóközösséggel megosztani. Ha a nekünk tetsző zenét a lépcsőház összes lakójára rákényszerítjük, az egész zenei irányzatot megutálják, természetesen velünk együtt. Ha nevelési elveink azt sugallják, hogy gyermekünknek bátran futballozzon a harmadik emeleten, büdös kölyöknek titulálják majd szomszédaink. Ha „nekem nincs titkolnivalóm” felkiáltással üvöltözünk házastársunkkal, a fültanúk nem azon töprengenek, kinek a pártjára álljanak, hanem fohászkodnak, hogy költözzünk minél előbb máshová.
Németh doktor azt kérdezi: valóban tehetetlenek vagyunk? Úgy tűnik, igen, mert az ilyesfajta rendbontások ellen alig van mit tenni. Aki szólni mer a zajongónak, ritkán éri el a célját, sokkal inkább az ellenkezőjére van esélye: hangosabban szól majd a zene, mint korábban.
Akadnak persze, akik megpróbálnak tenni valamit a saját érdekükben. Példa erre a Jókai köz egyik lépcsőháza, ahol a lakók – amikor megtudták, hogy az ott lévő, megüresedett önkormányzati lakásra pályázatot hirdetnek – levélben fordultak a polgármesterhez. Azt kérik, olyat válasszanak a jelentkezők közül, aki be tud illeszkedni a közösségbe, és tiszteletben tartja az együttélés szabályait. Indoklásul hozzáteszik: a lépcsőházban többnyire nyugdíjasok élnek, akik békességet szeretnének maguk körül.
Kívánjuk, hogy teljesüljön a kérésük! Hozzátéve, hogy pályáztatáskor szinte lehetetlen kiszűrni a későbbi rendbontókat, akik ilyenkor a legszebbik arcukat mutatják. A jelentkezésükbe nem írják bele, hogy rendszeresen püfölik egymást és gyakran rendeznek vad tivornyákat. Mindez csak később derül ki, a beköltözés után.
Amikor már valóban nincs menekvés.
