Menyhárt Tibor életét a munkának, a családnak és a gyermekei felnevelésének szentelte. Időközben olyan létesítmény épülésének is részese lehetett önzetlenül, ami ma a százhalombattai főtér és az egyház, a város egyik büszkesége lehet. Ez a Szent István templom.
Talán még sokan emlékeznek rá, itt volt, a kukoricaföldön az első kapavágástól az első lakóház átadásáig, azt mondta: ő a 186. munkás. Alvó városról beszélt. Rengeteget vitatkozott az akkori rendszer vezetőivel, amikor úgy döntöttek, hogy a lakótelepet itt kell megépíteni, és nem az érdi fennsíkon. Azóta többszörösen bebizonyosodott, hogy neki volt igaza. Nagyon sokan tudjuk, milyen sok veszélyt is rejt a gyárak közelsége. Tudom, nagyon sok mindent megtettek megtesznek a régi és mai vezetők a tiszta levegőért.
Menyhárt Tibornak, a férjemnek, első házasságából két leánya született. Sajnos elsőszülött kisfia csak két napig élt. A mi házasságunk érdekes és tartalmas volt. Ismeretségünket a munkahelynek köszönhetjük. A régi leányvállalatnál, Pétfürdőn dolgoztam, tanulni és tapasztalatot szerezni utaztam Százhalombattára. Férjem 50 éves volt, amikor megismertem, én pedig 29. Amikor szültem egy gyönyörű fiút, a boldogságunk határtalan volt, új ember lett belőle. Igaz, néha csak a hátát láttam, mert annyi sok szép házat tervezett. Mivel a házasságomba két kamaszkorú lányomat is hoztam, Tibor ismét két leánygyermeket is nevelt, közös fiúnkat pedig sikerült 21 éves koráig együtt nevelnünk. Nagyon kevés házaspár mondhatja azt el,hogy négy lánya és egy fia van. Igen nagyon szerettük egymást gyermekeinkkel. Ezért adott az élet nekünk összesen még négy fiú unokát is, szinte nem is került szóba az "enyém, tied" dolog.
Tibor a százhalombattai finomítónál beruházási osztályvezető volt, majd utolsó éveiben külön szakmai bizalmi emberének nevezte ki felettese.
Hiába ment nyugdíjba, még megbízást kapott a MOL székház átépítésére, még jó néhány évig tervezett. Azután a templom építésére alakult kuratórium felkérte, vegyen részt a templom építészeti, kivitelezési munkáinak felügyeletében. Ma már Makovecz Imre sincs közöttünk, de igazán jól tudták egymás munkáit építő jelleggel bírálni és segíteni. Nem tudom, mi hajtotta őt, de, mint egy megszállott, úgy indult minden nap Iváncsáról Százhalombattára.
Úgy érzem, mindezt le kellett írnom, mert ma valahogy nagyon rosszul csinálják ezt a fiatalok. Sokkal többet kellene törődnünk egymással, hiszen - tessék végre tudomásul venni - nagyon rövid az életünk. A férjem a munkáját és a családját szerette, nem lett milliomos, de utolsó éveit azzal töltötte, ami szép: a természettel, a kerttel, a virágzó gyümölcsfákkal. Csak azt sajnálta már, hogy a dereka meg a keze nem akarja összehúzni a diófa levelét. Búcsúzom tőle, de nem fájó szívvel, mert az életében megadtam neki, amit nagyon szeretett, a teljes életet.
Temetése március 30-án, 15 órakor lesz a százhalombattai temetőben. Gyászmisét tartunk 16 órakor a Szent István templomban.
Röviden így élt, dolgozott és szeretett egy egyszerű, "Somogy országból" jött ember: Menyhárt Tibor.
Őrizzétek és vigyázzátok szép városotokat!
Üdvözlettel és köszönettel:Menyhártné Németh Mária
