- Velünk is előfordult, hogy rettegtünk a közelgő téltől és attól, hogy nem tudunk ennivalót adni a fiainknak - kezdte a család történetét. A párommal mindketten nehéz körülmények között élő családból származunk, annál szörnyűbb érzés nincsen, amikor egy szülőnek a gyermekeiért kell aggódnia.

Dobi Erika és Bak Barnabás egy új élet, munkalehetőség reményében érkezett Százhalombattára pár évvel ezelőtt. Jól indultak, úgy tűnt, sikerül a terveiket megvalósítaniuk, aztán őket is utolérték a nehézségek. Elvesztették a munkájukat, nem tudták fizetni a számláikat, napi megélhetési gondokkal küszködtek. Kilátástalan lett az életük. Ekkor kértek, és kaptak segítséget.

- Kérni mindig nagyon nehéz, nekünk azonban meg kellett tennünk a gyermekeinkért. Amikor beköltözhettünk a Családok Átmeneti Otthonába, tudtuk, hogy ez megint egy lehetőség az újrakezdésre, de a feladat nehezebb részét nekünk kell megoldanunk – folytatta Erika. Munkát kerestünk és találtunk, mert nagyon akartuk. Folyamatosan takarékoskodtunk, mert tudtuk, csak így juthatunk előbbre. Többször volt nagyon nehéz időszak az életünkben, de a szegénység, a kilátástalanság csak megerősítette a kapcsolatunkat.

A kapcsolat Barnabás, az apuka szerint néha csak 4-5 órányi időtartamot jelentett. Volt ugyanis olyan időszak az életükben, amikor egy hónapból harminc napot dolgozott. Néha csak az alvó fiait látta.

- Fogadtam a párommal, hogy meg tudom csinálni, végig tudom dolgozni az egész hónapot. Nagyon nehéz volt, de én nyertem, illetve, nem csak én, hanem az egész családom. Soha nem szégyelltem a munkát, bármit elvállaltam, és a főnökeim mindig elégedettek voltak velem. Saját erőmből szereztem meg a különféle vezetői engedélyeket, kertet építettem, autót szereltem. Közben persze kimerült lettem, néha ingerlékeny voltam Erikával és fiúkkal. Meg ugye, az élet egy szállón nem könnyű. Alkalmazkodni kell a többi lakóhoz, be kell tartani az írott és íratlan szabályokat. Nagyon sok segítséget kaptunk ehhez a CSÁO munkatársaitól. Mindig volt egy jó szavuk, vagy egy tanácsuk, amit igyekeztünk megfogadni. Büszke vagyok arra, hogy ezt sikerült megtennünk, mert akkoriban a szállón bizony éltek olyan sorstársaink, akiknek ez nem igazán ment.

- Mindig arra gondoltunk, hogy eljön egyszer a mi időnk is – mondta ismét Erika. Igyekeztünk mindennek megkeresni a jó oldalát, próbáltunk célokat magunk elé kitűzni és hittünk magunkban. Ahol most élünk, az a Vöröskereszt kiléptető lakása. Ez egy minőségi változás az életünkben. Még "fogja a kezünket" a családgondozónk, de ez a kapcsolat már egyre lazább, igyekszünk a magunk lábára állni. Az életünk ma sem könnyű, tavaly súlyos betegséget diagnosztizáltak nálam, de a nehezén, remélem, már túl vagyok. Segített ebben a hitem az életben és a két gyönyörű gyermekünk mosolygós arca. Szeretném látni, hogy felnőnek és megvalósítják az álmaikat. Ricsi már iskolás. Szorgalmas, ügyes fiú, nagy autókat szeretne majd vezetni, mint az apukája. Marci még óvodás, de már a rendőri egyenruháról álmodozik. Úgy döntöttünk, hogy egy csendes, szűk körű esküvővel erősítjük tovább a kapcsolatunkat, ezzel az eseménnyel is továbblépve az életünkben.

Hamarosan újabb álom válik valóra Erikáéknál – mondta Kerekiné Zentai Kinga, a CSÁO intézményvezetője, egyben a család gondozója –, a hónap végén ugyanis szociális bérlakásba költözhetnek. Sokszor pályáztak, ezúttal sikeresen.

Erikáék azok közé a nehéz sorsú családok közé tartoznak, akik mindig elfogadták a segítséget, folyamatosan tettek is az előrelépésért, nem élték meg kényszerként az intézmény szabályait, de igyekeztek visszatérni egy élhetőbb életbe. Számukra elég volt az az időszak, amit az átmeneti szállón tölthettek, de nem mindenki ilyen sikeres. "Folyamatosan keressük a további megoldásokat arra, hogy a jelenleg nálunk élő tizenhat család története is hasonló, pozitív fordulatot vegyen" – mondta a Hírtükörnek az intézményvezető.