Ki gondolná, hogy Irénke és András torokszorító története egyszerű fenékpaskolással kezdődött? Pedig így volt, de ne gondoljon senki semmi rosszra! Mindketten Karcagon születtek, 1948. augusztus 20-án, az újkenyér ünnepén találkoztak. Abban az időben az volt a szokás, hogy a lányok korzóztak a templom körül, a fiúk meg feldíszített fakanállal jártak, és rácsapkodtak a fenekükre. Nem mindnek, csak annak, amelyik tetszett. Irénke 17 éves volt, András pedig 19. Az ismeretségből hamar szerelem lett, de sokáig kellett várniuk egymásra. Először Irénkét iskolázta be a munkahelye Makóra a kettős könyvelésre történő átállás érdekében, utána Andrásnak kellett bevonulnia a katonasághoz, ahonnan csak egy év múlva, 1951 decemberében engedték haza először. A szilveszteri eltávozás alatt házasságot kötöttek.

Mivel azután Irénkét a karcagi ÁFÉSZ-tól a kunmadarasihoz helyezték, leszerelés után András is ott keresett munkát. Édesapját követte a pék szakmában, amelyben - egészen a nyugdíjazásig - negyven évet dolgozott.

’54-ben, amikor kiderült, hogy a fiuk egyáltalán nem szeret bölcsődébe járni, átköltöztek Kunhegyesre, ahol Irénke nagynénje elvállalta a kisgyerek napközbeni felügyeletét. Itt vásároltak egy kisebb házat. Szerették volna lebontani és újat építeni a helyébe, de mivel ezt az akkori helyi építési szabályzat nem engedte meg, maradt a felújítás.

András állandóan éjszaka dolgozott, emellett hízókat nevelt, Irénke sokszor nem is értette, miként bírja az alig alvást, a sok fizikai munkát. Mindenesetre a hízókból tellett a gyerekek iskoláztatására és a ház felújítására is. Később anyadisznókat vett, és maga nevelte fel a malacokat. Emellett baromfit, libát, kacsát tartott egészen nyugdíjas koráig. Akkortól már csak annyi állatot gondozott, amennyi saját részre meg a családnak kellett, amikor pedig megbetegedett, ezzel is fel kellett hagynia.

A pénzügyek, a hivatalos intéznivalók Irénkére maradtak. Minden bútort, háztartási eszközt részletre vettek. "Mikor összeköltöztünk, semmink se volt – mesélte - mindent a két kezünk által kellett előteremteni." A legnehezebb időszak a ház felújítása volt. Kölcsönt is igénybe vettek. Kiköltöztek egy melléképületbe. Amit lehetett, maguk végeztek, jött persze a már felnőtt fiuk, vejük is, valamint a kollégák a pékségből. Nagyon összetartottak ott a munkatársak. Sok terhet jelentett az átalakítással járó hivatalos ügyintézés, nehéz volt a munka mellett az építkezést is megszervezni, hogy mindenki egyszerre érjen rá, de akkoriban még szakembert találni sem volt könnyű feladat.

Nem veszekedtek, sosem gondoltak válásra? – kérdeztem. Irénke szerint két éles kard nem fér meg egy hüvelyben, ha az egyik feszültebb, a másiknak engedni kell. Közülük András az alkalmazkodóbb, sosem volt beszédes, szívesebben hallgat. Voltak viták, olyan házasság nincs, hogy nincsenek, de sosem feküdtek le haraggal, és a hat évtized alatt egyetlen egyszer sem jutott eszükbe, hogy egymás nélkül is élhetnének.

Tizenöt évig élvezték a szép, felújított otthont, addigi életük során még betegek sem voltak, azután azonban csőstül jött a baj. Irénke könyvelőként, pénztárosként dolgozott, rengeteget túlórázott. Az orvosok szerint a neonfénytől tönkrement a szeme, negyvenkét évesen leszázalékolták. Az utóbbi tíz évben csak ködös körvonalakat lát, de talán ennél is jobban fáj neki, hogy annyira hamar be kellett fejeznie aktív éveit. A mai napig sem tudja elfogadni, hogy le kellett mondania a munkahelyi közösségről, az emberekkel való foglalkozásról. Szakszervezeti gazdaságisként rengeteg kirándulást szervezett a kollégáknak, imádta a természetet. Ma csak próbálja elképzelni a párja szerint gyönyörűen felújított művelődési házat, a konferenciaközpontot, a főtéri virágágyásokat, amiket meg-megsimogat. Szomorúan hallja, ha kísérője arról értesíti, hogy valaki kárt tett valami szépben. Százhalombattán, ahol öt éve élnek, nem igazán sikerült ismerősöket, barátokat találnia. Hogyan, ha nem is látja őket? Szívesen eljár Budaörsre, a látássérültek egyesületébe, ahová a Támogató Szolgálat autójával viszik. Részt vesz a bográcsozásokon, de a kirándulásokon nem, mert akkor Andrást több napra egyedül kellene hagynia.

A nyugdíjas pék a negyven évig tartó gépzúgás miatt nagyothalló lett. Az ő idejében nagyon kemény munkát végeztek a sütödékben – mesélte felesége. Fél kézzel emelte a 85 kilós zsákokat, hatalmas kosarakban húzkodta ki az udvarra a faszenet, télen a hóba, kimelegedve, nem csoda, ha tönkrementek az ízületei, elkopott a csípője. Magas vérnyomással, komoly cukorbetegséggel él, néhány éve agyi infarktust kapott, lebénult a jobb oldala, újra kellett tanítani a beszédre. Azóta még többet hallgat, hamar elfárad a figyelme, a Parkinson betegség jelei is mutatkoznak rajta.

A házaspár öt éve belátta, hogy nem képesek már az önálló életvitelre, folyamatos segítségre van szükségük. Százhalombattára költöztek, mivel itt él a fiuk, ő vásárolta azt a kétszobás panellakást, amelyben jelenleg laknak. Hétköznap a családsegítő szolgálat visz nekik ebédet, hétvégén a menyük főz rájuk. Ritkán mozdulnak ki a lakásból, mivel ezt csak kísérővel tehetik meg. Ugyanakkor Irénke elégedetten említi, hogy nem hagyják el magukat, ő a menye segítségével havonta jár fodrászhoz, a férjéhez szintén rendszeresen jön a fodrász és a pedikűrös, és igaz, hogy az öltözködésben segítenie kell neki, de fürödni például egyedül tud. Amennyire lehetett, akadálymentessé tették a fürdőszobát.

Legnagyobb fájdalmuk, hogy a szép ház, amiben egy élet munkája van, lakatlanul áll, enyészik. Pedig jó helyen, a település központjában található, 16 kilométerre Berekfürdőtől és 6 kilométerre a Tisza-tótól. Mégsem lehet eladni, mert a környéken semmiféle munkalehetőség nincs már.

Amikor arról kérdezősködöm, mi volt a legszebb az életükben, Irénke alaposan elgondolkodik. Üdülni sosem jutottak el, mindig fontosabb dolgokra kellett a pénz. Amíg dolgoztak, csak a szombat estét tölthették együtt, hiszen András vasárnap éjszaka már sütötte a hétfői péksüteményt. A szabad szombatokon moziba jártak, méghozzá bérlettel, ez volt minden szórakozásuk.

A legtöbb örömet a gyerekeikben lelték, és ma is a legnagyobb büszkeségük, hogy ők többre vitték, mindketten diplomát szereztek. Lányuk általános iskolát igazgat Kaposváron, fiuk számítástechnikai szakértőként dolgozik a MOL fővárosi központjában.

A házaspár a hatvanadik évfordulóra új karikagyűrűket kapott a gyerekektől, amiket hat és hét éves dédunokáik húztak az ujjukra a szertartás végén. A család – fiuk, lányuk, menyük, vejük, három unokájuk és két dédunokájuk – egy-egy szál piros rózsával gratulált a szertartás végén. A Harcsa csárdában tartott ebéddel Irénke nyolcvanadik születésnapját is megünnepelték, a hatalmas, gyertyákkal, tűzijátékkal, fényképpel és idézettel díszített torta mellett virágkosár várt rá az étteremben.