Az elmúlt évben számos területen értek el kiváló eredményeket, szakmai sikereket százhalombattaiak.

Dr. Pfeiffer Ádám életműdíjáról 2011 utolsó heteiben kaptunk hírt. Százhalombatta – főként az Óváros – korosabb lakói az együtt töltött gyermekévekből és a sportpályákról, a középkorúak az érdi Vörösmarty Mihály Gimnáziumban töltött diákéveikből emlékezhetnek rá. A középiskolás korosztály kémia tankönyvek szerzőjeként ismerhette meg a nevét.

- Sportoló, sportszervező, edző, tanár, szakmai vezető, gimnáziumigazgató, tankönyvíró – a foglalkozások életének hosszabb- rövidebb állomásait jelölik. Melyik tevékenységére emlékszik vissza legszívesebben?

- Mindegyikre. A sport művelése és szeretete végigkísérte az életemet. Tizenöt évesen már igazolt futballistaként őriztem a hálót a régi battai focipályán. Később, már szervezőként, edzőként járási, megyei versenyekre utaztattam a helyi fiatalokat. Tanárként minden intézményben szerveztem a sportéletet. Késő délutánig pingpongoztak, fociztak, kézilabdáztak, sakkoztak a diákjaink már az Érden töltött első éveimben is.

A tanári hivatásnak is sok felejthetetlen perce van. A kezdetektől munkálkodtam a VMG tantestületében. Rengeteg feladattal, kihívással kellett megbirkóznunk, hogy a mára már ötvenéves, hírneves vidéki gimnáziumot létrehozzuk. Sok év telt el úgy az életemből, hogy középiskolát irányítottam. A vidéki évek után az ELTE Apáczai Csere János Gyakorlógimnáziumában kémia vezetőtanárként, majd igazgatóként dolgoztam húsz éven át. A szakmai munkán kívül, fontos volt számomra, hogy mindenkori diákjaim ne csak tanulni járjanak az adott intézménybe, hanem színes, tartalmas diákéletet is élhessenek. Kollégáim számára szakszervezeti titkárként kirándulásokat, klubdélutánokat, farsangi bálokat szerveztem. Megmaradtak a közös, szabadidős programok nyugállományba vonulásom után is idős kollégáimmal. A kialakult diák és felnőtt közösségeket látva, biztos vagyok abban, hogy jó úton jártam.

A tankönyvírással lehetőségem adódott arra, hogy szakmódszertani kutatásaim eredményeit a napi gyakorlatban megismerjék kollégáim, illetve, hogy a természettudománynak ezt a szeletét közelebb hozzam a diákokhoz.

- "Hogy ne csak a világhírű tudósok, hanem tanáraik nevét is ismerjük..." – így szól a mottója annak a díjnak, amellyel most életpályáját ismerte el a Magyar Természettudományos Oktatásért Alapítvány. (A díjat tizenegy éve alapította az Ericsson, a Graphiosoft és a Richter Gedeon Nyrt. a magyar közoktatásban kiemelkedő, természettudományos tárgyakat oktató pedagógusok munkájának elismerése céljából – a szerk.) Hogyan értékeli ön a saját pályáját?

- Közel negyven évet töltöttem tanítással. Sok nehézség, érdekes feladat és számtalan kedves tanítvány arca, elért eredménye élénken él bennem még most, a nyugdíjas években is. Büszkén gondolok a számos későbbi orvost, vegyészt, tanárt, kutatóbiológust útjára indító természettudományos, tagozatos középiskolai oktatás életre hívására. Sikeresek voltak tanulóim a továbbtanulásban és az OKTV megmérettetésein is. Meleg szívvel gondolok vissza azokra a diákjaimra is, akik bár nem folytattak a gimnáziumi évek után egyetemi tanulmányokat, de tisztességgel megállták a helyüket a különböző szakmákban, munkahelyeken, és példás magánéletet élnek a mai napig. Sokukkal, egész osztályközösségekkel tartom a kapcsolatot mostanában is. Ezek a követendő életutak mindig örömmel töltenek el.

- Manapság egyre nehezebb pedagógusként dolgozni, élni. Milyen tanácsot adna kollégáinak?

- Pedagógusnak lenni, mindig nagy kihívást jelentett. A felkészülés, dolgozatjavítás, értékelés, az "aprómunka" sokakat felőrölt, elhagyták a pályát. Akik maradnak, azoknak hatalmas szociális érzékenységre, alázatra, kitartásra és elhivatottságra van szükségük. És leginkább arra, hogy a gyerekek oldaláról is képesek legyenek látni minden apró rezdülést. Mindez a gyerekek szeretete nélkül nem működhet.

- Tankönyveivel találkoznak a százhalombattai diákok is, életműdíjának híre eljutott a városba, mindennapjait azonban Budapesten tölti. Milyen kapcsolata van szülőhelyével?

- Amíg egészségem engedi, rendszeresen visszajárok a családi házba. Tartom a kapcsolatot az itt élő rokonaimmal, ápolom elhunyt szeretteim emlékét. Az új szomszédokat, a régi barátokat mindig szívesen látom egy pohárka borra, hogy jókat beszélgessünk, felelevenítsük az emlékeket. Sajnos, sokan nincsenek már közöttünk a régi csapatból. Velük már csak a temetőben találkozhatok. A gyermekkori gombfocizások, fejelések, az úszás a Dunában, a jó barátságok a társakkal, a téglagyári és a falubeli emberek szívóssága, nehéz munkája azonban mind-mind megmaradtak bennem. Igaz, negyvenöt éve a fővárosban élünk a feleségemmel, de szívemben mindig megmaradtam battainak.