A "hiteles, megbízható" forrás a legtöbb cégnél, hivatalnál és intézménynél jobbik esetben egy kommunikációval megbízott személy (sajtóreferens, PR-os), rosszabbik, és sajnos jellemzőbb esetben az atyaúristen (elnök-vezérigazgató, minimum). Rajta kívül senki semmit nem mondhat a sajtónak, mert akkor az állásával játszik. Ő viszont nem ér rá, hogy bármit is mondjon.
A közvélemény tájékoztatásában nem az a legnehezebb akadály, amikor a hivatalos – erre felkent, érintett, kötelezett - forrás nem tájékoztat. Ilyenkor az újság megírhatja, hogy megkérdezte xy cégtől, tényleg bezárják-e z helyen lévő üzemüket, és elbocsátják-e az ott dolgozó x számú dolgozót, a cég azonban nem kívánt erről nyilatkozni. A sajtó korrekt módon tájékoztatott, a nyilvánosság pedig nagyjából tudja, merre hány méter.
A valódi akadályt a fárasztásos kommunikációs technikák képezik.
Az elnök-vezérigazgatók személyét, tartózkodási helyét és telefonszámát a legtöbb cégnél, intézménynél és hivatalnál sűrű homály fedi, amit beosztottak hada igyekszik élete árán is fenntartani. Buldogszerű makacssággal, kitartással, leleménnyel, bátorsággal lehet csak szétoszlatni. Az sem árt, ha a kíváncsinak vastag a bőr a képén, kötélből vannak az idegei, és szereti az örökzöld zenei klasszikusok végtelenített hangfelvételeit.
Ha mégis sikerül megszerezni a telefonszámát, hivatalos forrás nem elérhető, mert tárgyal, szabadságon van vagy kórházba került. Nem nyilatkozhat, mert nem volt még elég ideje, hogy áttekintse a helyzetet és megfelelően tájékozódjon. Elérhető, sőt, szolgálatkészen válaszol minden kérdésre, majd a végén közli, meg sem fordult a fejében, hogy itt most ő interjút adott, és kéri, hogy amit húsz percen keresztül mondott a telefonban, ne tekintsék hivatalos nyilatkozatnak. Elérhető, sőt válaszol a kérdésekre, majd, amikor megkapja a nyilatkozata alapján készült kéziratot, még a kérdéseket is átírja. Elérhető, válaszol, majd közli, hogy a nyilatkozata alapján készült kézirat megjelentetéséhez nem járul hozzá.
De nézzük, mi a helyzet a profi kommunikátorokkal, a sajtófogadásokon kenyérre kenhető PR-osokkal, akiknek direkt az a dolguk, hogy tájékoztassák a közvéleményt! Ők legalább olyan elfoglaltak, mint az elnök-vezérigazgatók, ha nem jobban. Megbízójuk tevékenységéről csak abban az esetben rendelkeznek információkkal, ha az kifejezetten áldásos a közösségre nézve. Egyéb dolgot akkor sem tudnak cégükről, ha az annak hivatalos honlapján is elolvasható. Technikai arzenáljuk a hárításban kifogyhatatlan. A kérdéseket mindig írásban kell megkapniuk ahhoz, hogy megértsék, és a válaszadás előtt alapos információgyűjtést kell végezniük. Ez sok időt vesz igénybe, és közben más dolguk is van, esetleg megbetegszenek, szabadságra mennek, és így tovább.
A kifárasztásos kommunikációs technikák olyanok, mint egy körhinta. Ha az újságírót (közvéleményt) beleültetik, előbb-utóbb azt is elfelejti, mit akart kérdezni az elején. Ha pedig végül mégis megkapja az annyira – pofátlanul, tapintatlanul – óhajtott információt, az régen aktualitását vesztette.
Ja, és most nem a tényfeltáró újságírásról beszéltem. Az valószínűleg nem körhinta, hanem űrhajósoknak gyártott szimulátor.
A valódi akadályt a fárasztásos kommunikációs technikák képezik.
Az elnök-vezérigazgatók személyét, tartózkodási helyét és telefonszámát a legtöbb cégnél, intézménynél és hivatalnál sűrű homály fedi, amit beosztottak hada igyekszik élete árán is fenntartani. Buldogszerű makacssággal, kitartással, leleménnyel, bátorsággal lehet csak szétoszlatni. Az sem árt, ha a kíváncsinak vastag a bőr a képén, kötélből vannak az idegei, és szereti az örökzöld zenei klasszikusok végtelenített hangfelvételeit.
Ha mégis sikerül megszerezni a telefonszámát, hivatalos forrás nem elérhető, mert tárgyal, szabadságon van vagy kórházba került. Nem nyilatkozhat, mert nem volt még elég ideje, hogy áttekintse a helyzetet és megfelelően tájékozódjon. Elérhető, sőt, szolgálatkészen válaszol minden kérdésre, majd a végén közli, meg sem fordult a fejében, hogy itt most ő interjút adott, és kéri, hogy amit húsz percen keresztül mondott a telefonban, ne tekintsék hivatalos nyilatkozatnak. Elérhető, sőt válaszol a kérdésekre, majd, amikor megkapja a nyilatkozata alapján készült kéziratot, még a kérdéseket is átírja. Elérhető, válaszol, majd közli, hogy a nyilatkozata alapján készült kézirat megjelentetéséhez nem járul hozzá.
De nézzük, mi a helyzet a profi kommunikátorokkal, a sajtófogadásokon kenyérre kenhető PR-osokkal, akiknek direkt az a dolguk, hogy tájékoztassák a közvéleményt! Ők legalább olyan elfoglaltak, mint az elnök-vezérigazgatók, ha nem jobban. Megbízójuk tevékenységéről csak abban az esetben rendelkeznek információkkal, ha az kifejezetten áldásos a közösségre nézve. Egyéb dolgot akkor sem tudnak cégükről, ha az annak hivatalos honlapján is elolvasható. Technikai arzenáljuk a hárításban kifogyhatatlan. A kérdéseket mindig írásban kell megkapniuk ahhoz, hogy megértsék, és a válaszadás előtt alapos információgyűjtést kell végezniük. Ez sok időt vesz igénybe, és közben más dolguk is van, esetleg megbetegszenek, szabadságra mennek, és így tovább.
A kifárasztásos kommunikációs technikák olyanok, mint egy körhinta. Ha az újságírót (közvéleményt) beleültetik, előbb-utóbb azt is elfelejti, mit akart kérdezni az elején. Ha pedig végül mégis megkapja az annyira – pofátlanul, tapintatlanul – óhajtott információt, az régen aktualitását vesztette.
Ja, és most nem a tényfeltáró újságírásról beszéltem. Az valószínűleg nem körhinta, hanem űrhajósoknak gyártott szimulátor.
